Az eurózóna adósságválságának 2009-es kirobbanása óta találgatják a szakértők, milyen lenne, ha az eurózóna valamelyik tagállama kilépne a közös európai valutát használó országok közösségéből. (A néhány hónappal korábban megválasztott görög kormány 2009 végén jelentette be, hogy az ország politikai elitje tíz éven át manipulálta a pénzügyi mutatókat, így a költségvetési hiány többszöröse a hamis statisztikai adatokban szereplő adatnál - a szerk.)

Kezdetben arról szólt a vita, hogy a válság sújtotta országok, elsősorban Görögország vagy esetleg Portugália, Spanyolország, netalántán Olaszország távozása milyen következményekkel járna. Később arról kezdtek lamentálni a közgazdászok, hova vezetne, ha egy erős tagállam - például Németország vagy Finnország - lépne ki az eurózónából.

Egy dologban mindenki egyetértett: bármelyik forgatókönyv megvalósulása a Lehman Brothers 2008. szeptemberi csődjét követő pénzügyi összeomláshoz hasonló, óriási felfordulással járna - kezdi elemzését Markus Brunnermeier, az amerikai Princeton Egyetem közgazdász professzora. Svájc a frank euróhoz kötött árfolyamgátjának múlt heti feladásával megmutatta, milyen lenne, ha egy erős tagország feladná az eurót.

Ideiglenes eurózónatag

A svájci jegybank (SNB) 2011 szeptemberében ideiglenesen 1,2 frank/eurón korlátozta a nemzeti valuta árfolyamát, miután a frank a 2008-2009-es válság nyomán a vagyon értékének megőrzését biztosító, menekülővalutává vált, ezért megugrott a kereslete, amely végeláthatatlannak látszó erősödést indított útjára. A frank és az euró összeláncolásával Svájc gyakorlatilag ideiglenesen az eurózóna tagjává vált. Ezt egészen 2015. január 15-éig tartotta, amikor az SNB óriási meglepetést okozva, hirtelen feladta az 1,2-es szint védelmét.

Természetesen ha egy igazi eurózónatag lépne ki az eurózónából, az jóval bonyolultabb lenne, mint az ideiglenes kapcsolat megszakítása. Óriási jogi zűrzavarral járna - gondoljunk csak arra, mi lenne az euróban kötött szerződésekkel azt követően, hogy az egyik fél ahhoz képest erősen fel- vagy leértékelődött új valutában akarná elszámolni az üzletet. Ezért jóval nagyobb piaci káoszhoz vezetne. A svájci döntés mégis rávilágít arra, milyen hatása lenne egy eurótagállam kilépésének.

Beszól a politika

Az SNB-t nem kényszerítette az árfolyamgát feladására valamilyen spekulatív támadás a nemzeti valuta ellen. Nem dúlt a környezetében pénzügyi válság és elvileg az idők végezetéig fenntarthatta volna a korlátot, hiszen annyi frankot nyomtathatott volna az árfolyam védelme érdekében - azaz annyit költhetett volna euróvásárlásra -, amennyit akar. A belső politikai elégedetlenség azonban egyre nőtt ezzel a monetáris politikával szemben, mivel sokan egyre veszélyesebbnek tartották a felhalmozódó euróbefektetéseket.

Főként a politikai paletta konzervatív oldalán állók idegeskedtek amiatt, hogy Svájc egyre kiszolgáltatottabb lesz az eurónak, és ezzel közvetve az eurózónában zajló fejleményeknek. Tartva attól, hogy az övezet országainak kötvényei - amelyekben az SNB a felvásárolt euró jelentős részét fialtatta - elveszíthetik értéküket, azt követelték a jegybanktól, hogy vásároljon inkább aranyat. Még egy népszavazást is összehoztak, amely megkövetelte volna, hogy az ország devizatartalékainak ötödét aranyra váltsák, ráadásul ezt az aranyat Svájcban őrizzék. A referendum azonban a nemek győzelmét hozta.

Kockázatok és esély

A politikusok és a szakértők egy része attól is tartott, hogy pénznyomtatás, amely az euróvásárlás miatt folyt, végül úgy elárasztja a piacot frankkal, hogy ha egyszer megszűnik a vele szemben mutatkozó túlkereslet, akkor óriási infláció kezdődhet. A feszültséget növelte, hogy az Európai Központi Bank a várakozások szerint január 22-ei ülésén erőteljes monetáris enyhítésbe (qe) kezd - azaz maga is beindítja a pénznyomtatást -, ami gyengíteni fogja az eurót. A gyengülést már a qe lehetősége is elindította. Így az SNB-nek még többet kellett volna az árfolyamgát védelmére költenie, még nagyobb - a korábbinál értéktelenebb - euróhegyeket halmozva fel.

Eközben frank és az euró összeláncolása miatt a svájci deviza 2014 során úgy gyengült a dollárral és más nagy devizákkal szemben, ahogy az euró. Az amerikai valutával szemben 12 százalékot, az indiai rúpiával szemben 10 százalékot veszített értékéből. Az olcsóbb frank felpörgette a svájci vállalatok amerikai és indiai exportját, ami együtt kivitelük ötödét adja. Ezért aztán az árfolyamgát bírálói arra hivatkozhattak, hogy lám-lám a frank immáron nem túlértékelt, úgyhogy itt az ideje megváltoztatni az SNB monetáris politikáját.

Volt már ilyen

A közgazdászok kiválóan tudják modellezni a valuták ellen indított pénzügyi spekulációs támadásokat, nem sokat tudnak azonban kezdeni a jegybankokra nehezedő politikai nyomás hatásaival. Nem tudják megjósolni, mikor adják fel a központi bankok az ezzel szembeni ellenállásukat. Jellemző, hogy az SNB döntéshozói még az árfolyamgát feladását megelőző napokban is a korlát fenntartásának folytatásáról beszéltek.

Mindenki tudta, hogy a politikusok szurkálják a feneküket a változtatás érdekében, ám senki sem számított arra, hogy ezt meg is teszik. A befektetők most lamentálhatnak azon, hogy ha már a tisztes svájci jegybanki vezetőknek sem hihetnek, akkor mennyire bízhatnak a világ bármelyik központi bankjában.

Ugyanakkor nem precedens nélküli, hogy a politika váratlanul felülírja a pénzügyi logikát, ami nagy káoszhoz vezet. A német Bundesbank a hatvanas évek végén intenzíven vásárolt dollárt, hogy elejét vegye a márka felértékelődésének. Ezzel közvetve védte az akkori aranydeviza-rendszert is, azt a szisztémát, amelyben az amerikai deviza korlátlanul átváltható volt aranyra, a többi valutát pedig rögzített árfolyamon váltották hozzá képest.

Az ígéret szép szó...

Kisvártatva politikai vita indult arról, milyen kockázatokat hordoznak a Bundesbank trezorjaiban felhalmozódó dollárhegyek. Sokan attól tartottak, hogy a merev árfolyam miatt a német gazdaság importálja a dollárt használó országok inflációját. Egyes konzervatív politikusok - nincs új a nap alatt - az javasolták, hogy a német jegybank dollár helyett inkább aranyat vásároljon, ám a Budnesbank megígérte amerikai társának, a Fednek, hogy nem helyezi nyomás alá az amerikai valuta árfolyamát azzal, hogy elkezd dollárért aranyat vásárolni.

Végül elkerülhetetlenné vált a nagy bumm. Első lépésként Németország 1969-ben egyoldalúan újraértékelte a márkát, ám ez nem fékezte meg az iránta mutatkozó erős keresletet. A Bundesbanknak továbbra is tartania kellett az árfolyamot, ezért nem maradt más lehetősége, mint hogy a kamat csökkentésével próbálja elriasztani a márka vásárlóit. Ez sem segített. Végül 1971 májusában a német kormány - felülbírálva a jegybank ezzel ellenkező véleményét - feladta a rögzített dollárárfolyamot, lebegtetni kezdte a márkát, s ezzel a piacra bízta értékének meghatározását.

A politikai felülírta a német központi bank elkötelezettségét és szándékait. Ezt követően a dollár értékvesztése három hónapon belül kihúzta a szőnyeget a második világháború után kialakult pénzügyi rendszer alól. Richard Nixon amerikai elnök kénytelen volt feladni az amerikai valuta korlátlan aranyra váltásának lehetőségét.

Tovagyűrűző hatások

Manapság annyival nehezebb a helyzet, hogy a sokkal erősebben globalizált piacon nagyobb hatásúak, nagyobbat szólnak a nemzeti bankok lépései. Amikor a Bundesbank feladta a márka védelmét, a német bankok nem voltak komoly szereplők a nemzetközi piacokon. Manapság ennek ellenkezője a helyzet: a svájci bankok jelentős devizaügyletekben ülnek. Ezek alapja, hogy ügyfeleik jelentős része frankbefektetésekben akarja tartani külföldi devizáját, a pénzintézetek pedig másfajta befektetésekbe forgatják az így megszerzett eurót, dollárt, fontot stb.

Amikor az árváltási árfolyam azon a bizonyos januári napon váratlanul fejre állt, a bankokat brutálisan nagy veszteségek érték. Pontosan úgy jártak, mint azok a csóró magyarok, akik devizahitelt vettek fel abban bízva, hogy országuk valutája nem fog leértékelődni a svájci frankkal szemben. A különbség az, hogy a bankok nem csupán frank forrásból finanszírozott euró- és más devizabefektetéseik viszonylagos elértéktelenedésén buktak, hanem azon is, hogy emiatt az átlagosnál jobban zuhant részvényeik árfolyama a tőzsdén.

Megbánhatják - mit is?

A kérdés most már az, hogy vajon mit bánhat meg az SNB: az árfolyamgát bevezetését vagy éppen ellenkezőleg, annak feladását. Az utóbbi mellett szól, hogy a frank felértékelődése súlyos csapást mér a svájci exportcégek versenyképességére. Ne feledjük, hogy az alpesi ország GDP-jének 70 százaléka a kivitelből származik. Nem meglepő, hogy számos vállalat máris jelezte: nem tartja jó ötletnek az árfolyamkorlát feladását. Főként a gyógyszergyártók és az idegenforgalmi vállalkozások szenvedhetik meg, hogy a külföldieknek megdrágultak áruik, illetve szolgáltatásaik.

A legnagyobb svájci bank, az UBS látva a változást jelentősen rontotta 2015-ös GDP-növekedési előrejelzését. A korábbi 1,8 százalékos plusz helyett immáron csak 0,5 százalékot vár. Emellett Svájcban továbbra is csökkenni fognak az árak, azaz fennmarad a befektetések és a vásárlások halogatására ösztönző defláció. Ezért azonban a szakértők egy része szerint nem tehető felelősség az SNB. A jegybank inkább akkor hibázott, amikor bevezette az árfolyamgátat. Tudnia kellett volna ugyanis, hogy amikor a központi bankok manipulálni próbálják a piaci árfolyamokat, az mindig keserves bukáshoz vezet.