"Nem jön ki a matek" az orosz külpolitikában. Moszkvát azzal vádolják, hogy befolyásolta a 2016-os amerikai elnökválasztást és a 2020-ba is megpróbált beavatkozni. Oroszország megszerezte Ukrajnától a Krím félszigetet, a Közel-Keleten Szíriából kiszorította az amerikaiakat. Az orosz zsoldosokat látták Venezuelában és a Kreml afrikai rezsimekkel bizniszel. Hogyan lehetséges ennek tükrében, hogy a saját holdudvarában, Fehéroroszországban, az azeri-örmény konfliktusban és Kirgizisztánban nem tud semmi perc alatt "rendet teremteni"? - teszi fel a költői kérdést Anna Arutunjan, az orosz és az amerikai politika szakértője, a Putyini titokzatosság című könyv szerzője, akinek cikke a Moscow Timeson jelent meg.

Bár nyugaton attól tartottak, hogy Oroszország erőszakkal is beavatkozik Aljakszandr Lukasenko fehérorosz elnök hatalmának megtámogatása érdekében a vele szemben kibontakozott lázadással szemben, Moszkvából csak verbális beavatkozások érkeztek a belorusz belügyekbe. Kirgizisztánban erőszakos tiltakozások indultak az oroszbarát elnök ellen, erre a Kreml leállította az ország pénzügyi támogatását, amíg "nem stabilizálódik a helyzet". A Nagorno-Karabakh körüli háborúban pedig csak egy tűzszünetet tudtak összehozni, amit azonnal megszegtek a felek, ahelyett, hogy biztonsági garanciákkal próbálták volna leszerelni a harcoló Azerbajdzsánt és Örményországot.

Kapcsolódó

Rossz lehetőségek

A magyarázat abból fakadhat, hogy Fehéroroszország esetében korlátozott az orosz fellépés lehetősége, az azeri-örmény konfliktusban csak rossz lehetőségek közül választhatnak, Kirgizisztán esetén pedig a hatalmi vákuumban nem látszik a kilábalás lehetősége. Három körülményt hozhatunk fel annak magyarázatára, hogyan válhatott az eddig nagyon határozottnak látszó orosz külpolitika Vlagyimir Putyin államfővel az élén bizonytalanná - véli a Moscow Times cikkírója.

Az első a koronavírus-válság, amely leköti az ország gazdasági erőforrásait és a moszkvai vezetés figyelmét. A második összetettebb ennél. A Kremlnek gazdasági, politikai, kulturális szempontokat is figyelembe kell vennie a szomszédaival való viszonyában, főként azt, hogy az egyikük mellé állva ne idegenítse el a másikukat. A legjobb példa erre Nagorno-Karabakh, ahol bár hagyományosan Örményországot támogatják, Putyin az azeri vezetéssel is jó viszonyt ápol, így az örmények melletti kiállásával az Azerbajdzsánt támogató Törökország karjaiba hajthatja az azerieket.

A látszat csal

A legfontosabb körülmény azonban az, hogy csak látszólag változott meg a határozott orosz külpolitika. Valójában soha nem volt az. Az orosz vezetés a 2014-es krími és a délkelet-ukrajnai beavatkozással azt a képet alakította ki magáról, hogy agresszív, revansista törekvések vezérlik. Ezt erősítette a 2016-os amerikai elnökválasztás manipulálása és a szíriai beavatkozás, amivel hatalmon tartották Bassár el-Aszad elnököt.

Ma már azonban látszik, hogy az agresszív szerepvállalás valójában határozatlanságot takar. A volt szovjet térség ügyei mellett ez látszott azon is, hogy Moszkva Líbiában sikertelenül próbált közvetíteni a polgárháborús felek között, hogy nem tudtak megállapodni Törökországgal legalább Szíria északi részének békefenntartásáról, illetve hogy halovány segítséget nyújtanak a venezuelai rezsimnek.

A putyini vezetés elhitette az Egyesült Államok politikai elitjével, hogy egy határozott orosz előretörést látunk a külpolitika több frontján, ám a Moscow Times publicistája szerint valójában koordinálatlan beavatkozási kísérletekről van szó, amelyek egy olyan orosz szerepjátszásról árulkodnak, amely nem formálja a világ sorsát. (Magyarul ezt nevezik ripacskodásnak - a szerk.)

Az elszigetelt akciók mögött nincs stratégia, amelynek lenne valamilyen célja. A 2014-es orosz fellépés, ahonnan mindez elindult, erősebbnek mutatta Oroszországot és Putyint, mint amilyen erős valójában. Ezt az imázst azóta is fenn tudja tartani, de az, hogy a volt szovjet térségben kibontakozó eseményeket nem igazán tudják kezelni, rámutat ennek látszólagos voltára.