Ha feltesszük azt a kérdést, hogy a nemzeti bankok, miért bajlódnak sokat a feladataik ellátásával, akkor általában azt a választ kapjuk, hogy azért, mert félkegyelműek. Az ilyen rossz véleményt formálók szerint a központi bankok akkor látnák el a legjobban a feladataikat, ha tartanák magukat a hagyományaikhoz. Ez azonban nem lehetséges, mert ezek a történelmi szokások irrelevánssá váltak. A kérdés, milyen következményekkel jár ez a modern gazdaságra nézve – írja Martin Wolf a Financial Times publicistája.

Idézi Atif Mian, Ludwig Straub és Amir Sufi tanulmányát, amely arra a következtetésre jut, hogy a reálkamatok csökkenésének alapvető oka a nagy és tovább növekvő társadalmi egyenlőtlenség az emberek között. E megállapításukkal vitatkoznak az ezzel kapcsolatos álláspontokkal, például azzal, hogy a második világháború utáni baby boom idején született generáció más korosztályokétól eltérő megtakarítási hajlandósága magyarázza a reálkamatok mérséklődését. Az okok és a következmények elemzéséhez vissza kell nyúlni a pénzügyi egyszeregyhez.

Kapcsolódó

A közgazdasági tankönyvek azt tanítják, hogy kamatok hosszú távon kiegyensúlyozzák a keresletet és a kínálatot, ami stabil árakban ölt testet. Az Amerikai Egyesült Államokban több évtizedes távlatban azt látjuk, hogy ez a fajta becsült „egyensúlyi” reálkamat az 1960-as évektől kezdve a 2000-es évek első két évtizedéig négy százalékról fokozatosan nulla százalékra csökkent. És a globális gazdaság nyitottsága miatt ez a tendencia minden fejlett országban érvényesülhetett.

Az egyenlőtlenség

Az Amerikai Egyesült Államok társadalmában azt látjuk, hogy a jövedelme és vagyona alapján a felső tizedbe tartozó háztartások megtakarítási rátája 10-20 százalékkal magasabb, mint a maradék 90 százalék rátája. Ennek eredményeként a társadalom megtakarítási hajlandósága túlnyomóan ebben a felső rétegben jelentkezik. Ez folyamatosan növekedett az elmúlt évtizedekben, így nem magyarázhatja a baby boom generáció viselkedése, mert az a hetvenes-nyolcvanas években került abba a korba, amikor megtakarítási szokásai egy csapásra jelentkezhettek volna.

Visszatérve a pénzügyi egyszeregyhez a megtakarításoknak befektetésekben kellene jelentkezniük. Ha a legjobban élők takarítanak, meg, akkor a félre tett jövedelem nem csökkenti az elkölthető pénzt, így túlkínálatot okoz a pénzpiacon, ami a kamatok csökkenéséhez vezet. Ennek növelnie kellene az üzleti befektetéseket, ám ezen a ponton a pénzügyi hüvelykujj szabályok nem feltétlenül érvényesülnek. Ezt nem kis részben demográfiai okok magyarázzák, nevezetesen az, hogy a legjobban keresők a társadalom idősebb tagjai közül kerülnek ki, akik kevésbé vállalnak üzleti kockázatot, mint a fiatalabbak.

Így a hiányzó befektetési keresletet részben az államnak kell pótolnia, ami teszteli az állami költségvetések egyensúlyát, illetve a társadalom 90 százaléknak kell költekeznie. Mindkettő forrása eladósodás, az államé vagy a többé-kevésbé fizetőképes állampolgároké. A történet vége pénzügyi buborékok felfúvódása lehet elsősorban az ingatlanpiacon. Ez revolverezi a jegybankokat, mert ha emelik a kamatokat, akkor bedönthetik az adósokat. Így összességében a helyzet, hogy a leggazdagabbak takarítanak meg, de nincs okuk rá, hogy kockázatos befektetésekbe tegyék a tőkéjüket, a kamatok csökkenéséhez vezet.

Jön a rém

A kérdés az, hogy mi lesz ennek a történetnek a vége. Azt nem várhatjuk, hogy a jövedelmi egyenlőtlenségek, számottevően csökkenjenek. Ettől függetlenül a klímaváltozást szolgáló technológiai átállás, amely gazdaság minden ágát érinti utat nyithatna egy nagy befektetési boomnak, ami felszívhatná a jómódúak megtakarításait, helyre állítva a tőke normális áramlását a pénzpiacokra és onnan a reálgazdaságba, ám ehhez jól átgondolt, határozott, okos és világszinten összehangolt fejlesztési politikára volna szükség, amire a Financial Times cikkírója szerint semmi esély.

Ezért szerinte néhány éves és évtizedes távlatban az úgynevezett tartós stagnálás (secular stagnation) jelenségére készülhetünk fel, ami a múlt század harmincas éveit jellemezte. Ez a gazdasági növekedés leállását és a társadalom vergődését jelenti.

Az idei Jackson Hole-i gazdasági konferencián kiderült, hogy az amerikai jegybankot, a Fedet meglepte az infláció megugrása az év elejétől kezdve, akárcsak a szélesebb közgazdász társadalmat. A legaggasztóbb, hogy az áremelkedések beépülhetnek a várakozásokba, ami rövid távon kamatemelést vonna maga után, elvezetve az 1970-es évek rémes gazdasági jelenségéhez, a stagflációhoz, azaz a nulla növekedés párosulásához a magas inflációval. Ez a gyengébb adós magánszemélyeket és feltörekvő országokat nagyon nehéz helyzetbe hozná.