Az új tudományos intézetek úgy szaporodnak az Egyesült Államokban, mint a gomba. Általában a Szilícium-völgy cégeitől és a körülöttük sertepertélő tőketársaságoktól szereznek anyagi forrásokat azzal a céllal, hogy felgyorsítsák azokat a tudományos kutatásokat, amelyek a vállalati innováció alapjául szolgálnak. Vajon mire föl ez a nagy aktivitás, amikor a National Institute of Health (NIH) 2021-ben 43 milliárd dollárral finanszírozta az orvos-biológiai kutatásokat, a National Science Foundation pedig 8,5 milliárdot adott egyéb tudományos területeknek. Miért nem elég ennek a nagy pénznek egy kis része a tudományos ambíciók finanszírozására?

Azért, mert az új intézetek alapítói úgy látják, hogy a kutatások finanszírozása nélkülözi a kreativitást és a rugalmasságot – kezdi cikkét az Statnews.com-on Stuart Buck publicista. Az alapelv, amely szerint ez manapság működik így hangzik: fund people, not projects, azaz a legjobb kutatókat kell támogatni, nem pedig szétaprózni a pénzt szűk hatókörű projektekre. Ezzel ugyan nehéz vitatkozni, ám úgy tűnik van egy gyengéje: mi lesz azokkal a kutatókkal, akik ugyan zseniálisak, de nem tagjai az amerikai tudományos közösségnek?

Karikó Katalin tudományos karrierje a legjobb példa erre a gondra, ezért az amerikai publicista Karikó-problémának nevezte a feladványt.

A ma ünnepelt magyar tudós, az egyik feltalálója az mRNA technológiának, ami lehetővé tette, hogy az amerikai Pfizer gyógyszergyártó és a német BioNTech biotechnológiai vállalat kevesebb mint egy év alatt kifejlesszenek egy vakcinát a koronavírussal szemben, aminek óriási a jelentősége a járvány leküzdésében. Csakhogy Karikó Katalin nem volt mindig olyan sikeres, mint ma.

Elakadt karrier

Biokémiai PhD fokozatát a szegedi egyetemen szerezte meg Magyarországon, egy olyan intézményben, amelyet a US News sajtóorgánum a világ felsőoktatási intézményeinek rangsorában a 712. helyre sorol. Férjével és kislányával migrált az USA-ba 1985-ben, ahol posztgraduális doktori képzésre jelentkezett a philadelphiai Temple Universityre, és végül kapott egy kutatási segédprofesszori állást. Ezt követően 1995-ben alacsonyabb szintre sorolták, mert számtalan próbálkozása ellenére nem tudott támogatást szerezni az NIH-től mRNA-kutatásaira.

Egy korábbi kollégájának beszámolója szerint abban az időben úgy beszéltek Karikó történetéről, mint egy fiatal kutató kínos sztorijáról. Ő maga ekkoriban fel akarta adni. Szerencsére nem tette, és a megalázó lefokozás után néhány évvel véletlenül, egy kávégép előtt találkozott Drew Weissman immunológussal, aki meghívta a laborjába. Ketten kitalálták, hogyan lehet hasznosítani az oltásokban az mRNA technológiát. Az eredményeket, amelyeket ma is áttörésnek tartanak, egy 2005-ös tanulmányban ismertették.

Csodára volt szükség

És ez a Karikó-probléma lényege: fatális véletlenre, kisebb csodára volt szükség ahhoz, hogy a magyar tudós ne kallódjon el, hanem megtalálja az útját az amerikai tudományos élet centrumába. Ami aggodalomra ad okot az az, hogy nem tudjuk, hány láthatatlan Karikó vergődik elakadt karrierje miatt az ismeretlenségben napjainkban. Nem tudjuk, hány hozzá hasonló tehetség veszett el az elmúlt évtizedekben.

Ez felveti a kérdést, hogy jó-e a „fund the person, not the project” alapelv? A cikkíró szerint a megoldás nem az elv feladása, azaz a tehetségek finanszírozása a projektek helyett, hanem annak fellazítása. Sokkal szélesebb körben kellene pénzt adni a kutatóknak, olyanoknak is, akik a tudományos közvélekedés szerint olyasmivel foglalkoznak, aminek nincs jövője. (Ezt gondolták Karikó témájáról 1995-ben.)

Inkább dobjon ki az ablakon tízezer ifjú titán egy rakás pénzt az agyrémjeire, mint hogy egyetlen Karikó Katalin elvesszen azért, mert nem kap finanszírozási forrást úttörő kutatására.