Vlagyimir Putyin államfő túlélési képességei csak a macskákéhoz hasonlíthatók: úgy tűnik, neki is kilenc politikai élete van, mint a doromboló házi kedvenceknek - kezdi az orosz államfő közéleti állóképességét elemző, a Moscow Timesban megjelent cikkét Pjot Romanov történész-újságíró. Az orosz vezető népszerűsége alig ingott meg, amikor nem kellő együttérzéssel kezelte a Kurszk tengeralattjáró elsüllyedését és a benne ragadt tengerészek halálát.

Leperegtek róla az országot sújtó terroristatámadások, köztük a belföldi légi járatokat kiszolgáló domogyedovói repülőtéren történt robbantás, a rubel gyengülése vagy akár a saját válása. Romanov szakmája nézőpontjából próbál választ adni arra kérdésre, mi magyarázza Putyin kilenc életét. Elismeri, hogy más válaszok is adhatók, de ő nem az elnököt támogató befolyásos pénzügyi körökben vagy háta mögött álló politikai klánban, a Putyin volt munkahelyéről származó szentpétervári "maffiában" látja a fő okokat.

Cár atyuska

Úgy véli, hogy Putyin politikájának egyes gyökerei az orosz régmúltban, míg mások a közelmúltban gyökereznek. Az előbbiek közül az elsőt mindjárt az orosz államalapításban találja meg. Ennek viszonylag ismert sajátossága, hogy az orosz felfogás szerint az állam fontosabb, mint az egyén.

Romanov szerint ez egy kétélű fegyver: a Napoleon vagy a hitleri Németország elleni háborúk idején megmentette az államot ez az önfeláldozás, ám békeidőben nem tesz jót a társadalomnak. Arra ösztönzi az embereket, hogy adják fel függetlenségüket, adják meg magukat a lelketlen állam szörnyű képviselőinek.

Ha Putyin vagy bárki a jövőben szakítani akarna ezzel a tradícióval, akkor talán több évtizedes próbálkozás után elérhetne némi eredményt. De az ország vezetőinek jól jön az alázatosság, akár cárokról, akár pártfőtitkárokról, akár az elmúlt évek orosz elnökeiről van szó. Sose tettek komoly kísérletet arra, hogy megtörjék ezt a hagyományt.

Szőnyeg alá söprögetés

És a függőség elfogadása csak az egyik olyan eleme az orosz népléleknek, amely szembe megy a változtatásokkal. A számos további tényező között található a jó király-rossz tanácsadók képlet, amelyben az oroszok hisznek. Félelmükben, hogy a hatalmi rend, amelybe beilleszkedtek, megroggyan, inkább a szőnyeg alá söprögetik a nyilvánvaló problémákat, mint hogy megoldást keresnének rájuk. Azzal mentegetik a Kreml mindenkori urát, hogy a hibái mögött a rossz tanácsokat adó súgók állnak.

Putyin és Gorbacsov

Putyin túlélésének harmadik magyarázó tényezője a közelmúltban gyökerezik. Az államfő megörökölte elődjétől, Borisz Jelcintől a kilencvenes évek burzsoá forradalmát, azaz azt, hogy a gazdaság dúsgazdag oligarchák kezébe került. Ezen csupán annyit változtatott, hogy kialakította a saját oligarchakörét. Az új rendszer kialakulásával kapcsolatban tett egy megdöbbentő megjegyzést Dmitrij Furman történész-publicista.

Mihail Gorbacsov peresztrojkájának végeredményét hasonlította össze a jelcini korszak társadalmi-gazdasági változásainak végeredményével. A kialakuló rendszer jogszerűtlensége nem hiba, hanem egy sor jogszerűtlen lépés eredményeként jön létre. Inherens része, a lényege a rendszernek. Furman szerint a jog szerepe ebben a képletben az, hogy elfedje a teljhatalmú uralmat, amely alá az embereket vetik. Romanov egyetért ezzel: Oroszország abban az irracionális, szürreális, kaffkai világban él, amelyet az 1990-es évek liberális bolsevikjai ráerőltettek.

Felmordult a medve

Elvileg minden politikai vezető idővel elkopik a hatalomban, így Putyin is berozsdásodhatna, ám az orosz társadalom eltekint belpolitikai öregedésétől cserébe azért, amit a nemzetközi színtéren elér. Jelcinnek nem volt ereje arra, hogy bejátssza a Szovjetunió szétesése nyomán megroggyant Oroszországot a globális politika színterére. Ezért nem tudta kihasználni azt, hogy Oroszországban mindig fontosabb volt a szuverenitás kérdése, mint sok nyugati államban.

Ez különösen igaz a kisebb országokra, amelyek mindig függtek a nagyobbaktól. Romanov idézi Nietzsche egyik megjegyzését, amely szerint Oroszország igénye a szuverenitásra éppen az ellenkezője annak a szánalmas idegeskedésnek, amellyel a kis európai államok tekintetnek szuverenitásukra. Ezt a megállapítást igazolja vissza, hogy Moszkva, amint tehette, kategorikusan visszautasította az USA befolyását.

A kétlelkű orosz kisember

Ez az alkalom 2007-ben jött el. Ekkor jelezte Putyin Münchenben elhangzott beszédében, hogy ezt semmilyen körülmények között nem fogadják el. Sok minden történt azóta, de egy valami, az az orosz-amerikai kapcsolatok romlása folyamatosan tart. Mindez rávilágít az orosz lélek egy további sajátosságára, ami részben az eddig említett körülményekben gyökereik: a kisemberek kettős személyiségére.

Az orosz ember sokszor nem szereti, amit az ország kormánya, első számú vezetője a belpolitikában csinál, ám nem képes ellenállni annak, hogy támogassa Putyin függetlenségi politikáját a nemzetközi porondon. Főként akkor, amikor a Nyugat szankciókat fogad el Oroszország anyácska ellen. Ez az az orosz mentalitás, amelyet a Nyugat makacsul figyelmen kívül hagy.

Egyben ez a titka Putyin sérthetetlenségének. Ki mozdíthatná ki a hatalomból, amikor egyfelől védi a tradicionális orosz patriotizmus, másfelől a nyugat ezt erősítő, buta szankciópolitikája.