Az ENSZ égisze alatt rendezett tavalyi glasgow-i COP26 klímacsúcson Richa Sharma, az indiai delegáció vezetője fontosnak tartotta elismételni az európán kívüli feltörekvő országok régi érvelését a klímaváltozással kapcsolatos felelősség ügyében. E szerint a probléma elhárításának terheit túlnyomó részben a fejlett országoknak kell vállalniuk, mert az elmúlt bő másfél évszázadban ők voltak a fő haszonélvezői annak a fejlődésnek, aminek mellékhatása a Föld klímának felmelegedését okozó szén-dioxid-felhalmozódás volt.

Ennek az álláspontnak az igazságtartalmát senki sem vitatja, ám lehet, hogy azt, amit követel a gazdaság, a piac saját logikája jelentős részben megoldja. Elég összevetni az energetikai adatokat – írja John Burn-Murdoch, a Financial Times publicistája. A feltörekvő országok 2009-ben a legolcsóbban szénerőművekkel állíthatták elő a villamos energiát, mert a szén összehasonlíthatatlanul olcsóbb volt, mint az alternatív energia, ám ez megváltozott.

Tíz év alatt fordulat

Alig több mint tíz év alatt megfordult ez az összefüggés: 2020-ra egy kilowattóra (kWh) energiamennyiség megtermelését figyelembe véve mind a nap-, mind a szélenergia sokkal olcsóbbá vált, mint a szénégetés. Egyes országokban a tőkeigényes új zöldenergia-termelő rendszerekkel előállított energia is olcsóbb, mint a régóta meglévő szénerőművekkel termelt áram.

Ez a változás érezteti a hatását olyan országokban is, mint India, ahonnan az említett delegációvezető érkezett a COP26 tanácskozásra. Látva a kontinensnyi ország szénéhségét az Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) 2019-ben az jósolta, hogy az ország szénerőmű-kapacitása 2018 és 2040 között 40 százalékkal fog nőni.

Egy évvel később az egyébként nagy tekintélyű energiaügyi szervezet, amelytől nem várnánk, hogy tévedjen, mindössze tíz százalékra csökkentette ezzel kapcsolatos előrejelzését. A brit üzleti lap cikkírója szerint hasonló változásokat látunk a világon mindenfelé.

A fejlődés és a szén-dioxid-kibocsátás

Az elmúlt 200 év ipari fejlődésének túlnyomó részében az volt a képlet, hogy ha egy ország gazdasága bővült, akkor azzal szoros összefüggésben nőtt a szén-dioxid-kibocsátása is. Ez akkor kezdett változni, amikor az 1980-as évekre a nukleáris erőművek kezdtek egyre nagyobb szerepet játszani az áramtermelésben.

Ezzel fellazult a kétfajta bővülés szoros kapcsolata, ami azokban az országokban, amelyekben a szolgáltatások teret nyertek az nehéziparral és a feldolgozóiparral szemben felgyorsult. További lendületet adott ennek a folyamatnak az alternatív energia felhasználásának terjedése.

Mégis: mennyi nuki van?

Az energetikai célú nukleáris ipar legismertebb, független annalesét készítő WNIRS adatai szerint 1996-ban tetőzött az atomenergia részaránya a globális villamos energia mixben - ekkor 17,5 százalékig jutott. Azt is látni kell azonban, hogy a torta mérete azóta nagymértékű, szinte folyamatos növekedésnek indult, de azt is, hogy az atomerőművekben megtermelt villamos energia mennyiségi rekorja nem 1996-ban, hane egy étizeddel később született meg. Ma is 2006 tartja a rekordot; a 2660 TWh csúcsérték viszont annak ellenére nem dőlt meg, hogy az utóbbi bő egy évtizedben Kína jelentős számú új, nagy teljesítményű reaktort épített be a rendszerébe. Azonban 2020-ban a globális nukleáris termelés 2530 TWh-ig , 2021-ben pedig 2653 TWh-ig jutott csak el a Nemzetközi Atomenergia Egyesület adatai szerint. Idén ugyan "nagy a mozgás" a nukláeris piacon (több erőmű építése is befejeződött, de a legtöbb esetében még tartanak a tesztek), ám valószínű, hogy a nyár jelentős részére letérdelt francia atomflotta extra méretű termeléskiesése miatt idén sem dől meg a 2006-os rekord. A 2500-2650 TWh között ötödik éve ingázó össztejesítmény azonban az egyre csak növekvő méretű villamos energia mixben azonban már alig több mint csupán 10 százalék részarányt biztosít az atomnak.

Már 2016-ban hetven olyan ország volt a világon – több mint az összes ország harmada –, amely a megelőző öt évben a növekvő GDP-t csökkenő egységnyi szén-dioxid-kibocsátással párosította. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy igaz ugyan az az összefüggés, hogy a fejlődő országoknak is át kell esniük a fejlődésük korai, „mocskos” szakaszán, amelyben a GDP-növekedését szorosan követi a szén-dioxid-kibocsátás bővülése, ám hosszabb távon ezekre is igaz, hogy az GDP egységére, illetve az egy főre eső szén-dioxid-kibocsátás csökkenhet.

Egyszerű összefüggés

Az iparosítás első generációjának országai a 19. században úgy fejlődtek, hogy mai árakra átszámolva a GDP miden dollárjának előállításához egy kilogramm szén-dioxidot bocsátottak ki. Az országok következő csoportja 50 évvel később már csak 0,65 kilogramm szén-dioxidot bocsátott ki felzárkózásához, majd az ezt követő hullámban, amelyben Kína is felemelkedett, ez a mutató nem haladta meg a 0,5 kilogrammot. A jelenleg iparosodó afrikai és dél-ázsiai országoknál 0,3 kilogramm szén-dioxid kell ahhoz, egy dollárnyi GDP-t hozzáadjanak gazdaságuk teljesítményéhez – írja a brit üzleti lap szakírója.

Mindez szerinte messze nem jelenti azt, hogy az emberek hátradőlhetnek, mert a piaci folyamatok, leginkább az alternatív energia egyre nagyobb kínálata és egyre olcsóbbá válása spontán kiszorítja a gazdaság működéséből a szén-dioxid-kibocsátással járó tevékenységeket. Ugyanakkor örülhetünk annak, hogy úgy tűnik, a befektetések, az innováció és a piaci önszabályozás felpörgeti a zöld megoldások terjedését és a káros emisszió visszaszorulását.