Általában szeretek emberek között dolgozni, ám ez a visszájára fordul, ha a engem hibáztatnak azért, mert be kell tartani a járvánnyal kapcsolatos biztonsági szabályokat. Így fakadt ki a Guardianon megjelent cikkében egy brit pincérnő, aki nem árulta el a nevét. A pincérek munkája a legjobb időkben is nehéz, hiszen későig kell dolgozni, fizikailag szörnyen fárasztó és egyes vendégek hajlamosak arra, hogy a pincéren vezessék le az összes sérelmüket, amit máshol, a munkában, a közlekedés során vagy otthon elszenvedtek.

Egy asszony például azért teremtette le a cikkírót, mert a hely, ahol dolgozott csak fehér cukrot szolgált fel a kávé mellé, barnát nem, ami szerinte mérhetetlenül kulturálatlan dolog, ám ezt nem igazán kulturáltan hozta a felszolgáló tudomására. A pincérnő Londonból Manchesterbe költözött, ahol békésen teltek dolgos hétköznapjai, amíg nem jött a járvány. Először bezárt a vendéglő, ahol dolgozott, majd júliustól fokozatosan, előbb a külső helyiségekkel újranyitottak.

Kapcsolódó

Szabályok

Összhangban az országos előírásokkal mindössze néhány szabály betartását kérték vendégeiktől. Regisztráljanak egy mobilalkalmazás segítségével, hogy segítséget adjanak a fertőzöttek esetleges kontaktkutatásához, hordjanak maszkot, ha belépnek a vendéglő zárt terébe és maradjanak ülve az asztaluknál, amíg kiszolgálják őket. A Guardian cikkírója remélte, hogy könnyebb lesz a munkája annak köszönhetően, hogy hat főben maximálták a társaságok létszámát.

Az egyszerű szabályok betartása, azonban nem bizonyult egyszerűnek. Amikor a pincérnő arra kéri az érkezőket, hogy egy vonalkód segítségével regisztrálják magukat, sokan magasról tesznek rá vagy azt hazudják, hogy nincs náluk a mobiltelefontjuk. Ezután leülnek az asztalhoz, és maguk elé teszik a mobiljukat. És ez nem egyedi példa. Egy másik vendéglő, amelyet a Guardian cikkírója vendégként ismer, azért kapott az egyik betérőtől kétcsillagos minősítést, mert regisztrációt kértek tőle és más nevetséges szabályok betartását is elvárták. A hely helyett a kormányra kellett volna panaszkodnia, mert az egész országra érvényes szabályokkal volt baja.

Nem csupán észszerű szabályok vannak azonban, hanem betarthatatlanok is. Ahogy romlott a helyzet a szigetországban, úgy életbe lépet az a regula, miszerint az éttermekben csak az egy háztartásban élők ülhetnek egy asztalnál. Nyilvánvaló, hogy ezt nem veszik komolyan a vendégek, és ha a hatóságnak ahhoz lenne kedve, hogy a helyet bírságolja a vétkesek helyett, akkor semmit sem tehetnének ez ellen. Senki sem gondolhatja ugyanis komolyan, hogy mindenkitől lakcímkártyát kérnek, aki betér a vendéglőbe.

Nem, mint otthon

Részben a betarthatatlan szabályok okolhatók azért, hogy a betarthatókat sem veszik komolyan. Talán nem az emberi szabadságjogok súlyos megsértése arra kérni az embereket, hogy a maguk és mások, főként a személyzet védelme érdekében viseljenek maszkot, amikor kimennek a vécébe de ezt sem mindenki tartja be. És a cikkíró pincérnő munkaadója úgy gondolja, az ilyen esetre is az örök alapszabály vonatkozik, miszerint a vendégnek mindig igaza van, ezért nem figyelmeztethetik a figyelmetleneket arra, hogy nem tartják be azokat a szabályokat, amelyeket a kormány írt elő.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a vendégek egy része ragaszkodva régi jó szokásához fennhangon fordul a pincérhez és meg van sértődve, ha az, mielőtt vele foglalkozna, igyekszik befejezni mások kiszolgálását. Ezért a cikkíró csak annyit kér azoktól, akik a mostanában betérnek egy vendéglőbe, hogy vegyék figyelembe: az ott dolgozók éppen abban a pandémiában próbálják végezni a munkájukat, amiben ők is élnek.