A Wall Street Journal 1975-ben egy napon azzal a szalagcímmel jelent meg: Goodbye Great Britain. Arra akart utalni ezzel, hogy az Egyesült Királyság akkoriban Európa beteg embere volt: a befektetők menekültek a szigetországból a borzalmas gazdasági helyzet miatt. Az ország korábbi nagysága átadta a helyét a hanyatlásnak - emlékeztet Philips Stephens, a Financial Times (FT) publicistája a brexit hátterét elemző írásában az ország múltjának egy kevésbé dicső epizódjára. A jóslat akkor korainak bizonyult.

Nagy-Britanniát kihúzta a csődből az IMF beavatkozása, az északi-tengeri olaj kitermelésének felfutása, továbbá sokak szerint Margaret Thatcher konzervatív miniszterelnök gazdasági forradalma. Akárhogy is volt, a kormányfő egy évtizeddel később Ronald Reagan amerikai elnökkel együtt pózolhatott a világpolitika színpadán a nemzeti újjászületést hozó politikusokat megillető helyen. Az FT publicistája szerint a brit társadalom ma ismét egy a létét meghatározó időszakot él át.

Kapcsolódó

Mivé lett?

A brexit elvileg nem szólt volna másról, mint hogy az Egyesült Királyság kilép az Európai Unióból, ám ehelyett megfékezhetetlen nemzeti válságörvénnyé vált. A brexit mögött álló erők elsöpörhetik mindazt az intézményes rendet, gazdasági viszonyrendszert és politikai kapcsolati hálót, amit az ország az EU-tagság évtizedei alatt felépített. Az EU-nak szóló goodbye valójában egy kétfelvonásos dráma első része, amelyet az Egyesült Királyságnak szóló goodbye követhet.

Mervyn King, a brit jegybank korábbi elnöke azt ajánlotta a londoni kormánynak, hogy féléves felkészülés után léptesse ki az országot megállapodás nélkül az EU-ból. A váltás árát ugyan meg kell fizetni, de a káros hatások ideiglenesek lesznek és menedzselhetők - vélte. Az FT publicistája kételkedik ebben a jóslatban, ugyanis nem felejtette el, hogy King milyen öntelt magabiztossággal beszélt a pénzügyi piacok stabilitásáról nem sokkal a 2008-as pénzügyi összeomlás előtt.

Egy dologban viszont igaza lehet a volt jegybankelnöknek: a brexit az identitásról és a kultúráról szól. Ebben egyetért vele például Kenneth Clarke volt tory pénzügyminiszter, aki egyébként szemben Kinggel nem híve a brexitnek. Szerinte a brexit forrása a Konzervatív Párt jobboldali angol nacionalista szárnyának lázadása. A kilépés igénye annak bizonyítéka, hogy a konzervativizmus képtelen volt kezelni az elmúlt évtizedekben a brit birodalom elvesztését.

Fájni fog

A függetlenség napja - ahogy a brexiterek szeretik nevezni az EU-s kilépés időpontját - részben ebben a nosztalgiában, részben a társadalom egy részének populista lázadásában gyökerezik a hagyományos elitekkel és a külföldiekkel szemben. Ezekből fakadt az Európához fűződő viszonyról folytatott vitában megjelent zsigeri düh. E brexiterek fantáziálása az új "Global Britainről" és arról, hogy Winston Churchill is egyedül állította szembe az országot a háború jelentette kihívással elfedte, hogy a brexit bizony fájni fog, mégpedig nem kicsit, nagyon.

Az uniós kilépés sokkal inkább angol, mint brit ügy. Pontosabban leginkább a vidéki angolok ügye. Birminghamet kivéve a legnagyobb városok - Liverpool, London, Manchester, Newcastle és mások - lakói többségükben az EU-ban maradásra, a Remainre szavaztak. Többen voltak náluk a kisebb települések Leave-szavazói. Skócia a Remain pártján állt, akárcsak Észak-Írország, míg Wales követte Angliát a kivezető úton.

Hova jutottak

A skótok többsége a 2014 őszi függetlenségi népszavazáson az Egyesült Királyságban maradásra voksolt, ám képzeljünk el egy újabb referendumot. Öt éve az unionisták két pluszt ajánlottak a szavazóknak: amellett, hogy skótok büszke britek és európaiak is lehetnek. A brexit után választaniuk kell ezek közül. Az Angliával 1707-ben létrejött unióval Skócia nemzetközi politikai szereplővé vált a brit birodalom tagállamaként. Az EU-n kívül viszont el lesz vágva Európa többi részétől.

Theresa May kormánya világossá tette, hogy a Brüsszeltől visszaszerzett szuverenitás a Westminster erejét növeli majd, szó sincs arról, hogy megosztanák ezt az edinburgh-i parlamenttel vagy a többi hasonló delegált hatalmat gyakorló intézménnyel. A miniszterelnök le akarja törni a bevándorlást, Skóciának munkás kezekre van szüksége gazdasága pörgetéséhez. Miért fogadná el ez a nemzet az angol nacionalisták uralmát? - teszi fel a költői kérdést az FT cikkírója.

Dőlnek a dominók

És a helyzet hasonló Észak-Írország esetén: senki sem veheti biztosra a szomszédos szigeten lévő ország tagságának fennmaradását az Egyesült Királyságban. A londoni kormányt a parlamentben kívülről támogató észak-ír unionista párt (DUP), nem véletlenül küzdött utolsó vérig azért, hogy ne alakuljon ki különbség az ország többi része és Észak-Írország gazdasági szabályrendszere között ( ami része a kormány és az EU - a parlamentben háromszor leszavazott - válási megállapodásának).

Úgy vélik, hogy ez lenne az első lépés országuk alkotmányos leválasztásának az Egyesült Királyságról. A DUP-nál ugyan ez a gondolkodás EU-val szembeni ellenséges állásponttal párosul, ám ezzel kisebbségben van Észak-Írországban. A többség EU-párti, és ha választania kell az Egyesült Királyság a unió között, meginoghat brit identitása. A brexitnél semmi sem tehetett volna többet azért, hogy újra napirendre kerüljön a két ír állam egyesítésnek kérdése.

Jóvátehetetlen

A brit nemzettudat kitalált identitás, amelyet azzal a jól átgondolt céllal formáltak meg, hogy a XIX. századi brit birodalom üzemeltetését az Egyesült Királyság négy nemzetét összefogó, közös üggyé tegyék. Így szívesen vallották magukat britnek a szigeteken élők, sőt a gyarmatokról érkező bevándorlók is.

Az elmúlt időszakban kibontakozó káosz szétszálazza az ennek égisze alatt évszázadok alatt szőtt kapcsolatokat, az identitáspolitika félresöpörte a közös célok vállalását. A törésvonalak a belső határok mentén és azokon belül futnak és az FT publicistája szerint nehéz elképzelni, hogy lehetne orvosolni a bajt.