Több mint 14 hónap kellett ahhoz, hogy Annegret Kramp-Karrenbauer (vagy ahogy mindenki hívja: AKK) a német politika csúcsáról, a CDU elnöki tisztségéből és a kancellárjelöltség várományosának pozíciójából a mélybe essen, ám sorsa a német pártpolitikai rendszer mélyebb átalakulását jelzi - véli Tony Barber, a Financial Times (FT) publicistája. AKK azért volt kénytelen lemondani legnagyobb kormánypárt vezetői tisztségéről, mert kiderült, hogy nem képes irányítani a CDU helyi politikusait.

Türingiában a párt tartományi parlamenti képviselői összeálltak a radikális jobboldali Alternatív Németországnak (AfD) párthoz tartozó kollégáikkal, hogy megválasszák egy harmadik párthoz, a helyi törvényhozásban jelképes súllyal szereplő Szabaddemokrata Párthoz (FDP) tartozó kollégájukat kormányzónak. Ez a lépésük országos botrányba fulladt, mert a helyi CDU-s politikusok felrúgták az második világháború vége óta érvényben lévő tabut, miszerint a mérsékelt jobb- és baloldali pártok nem állnak össze a radikális jobboldallal.

Kapcsolódó

Szó sem lehet róla

A történet vége az lett, hogy az AfD nem érte el azt az áttörést, amit szeretett volna, nevezetesen, hogy valamilyen szinten kormányzó politikai erővé váljon, mert Németországban, legalábbis az ország nyugati felén egyelőre ragaszkodnak az említett tabu betartásához. Ebben az értelemben a németek még messze vannak osztrák szomszédaiktól, ahol a Osztrák Néppárt 2017-ben összeállt a radikális jobboldali Szabadságpárttal, és 18 hónapnyi kormányzás után csak azért szakított vele, mert az utóbbi párt vezetője, a kormány tagja orosz színezetű korrupciós botrányba keveredett.

Az FT cikkírója szerint a türingiai botrány csak az utolsó csepp volt a pohárban. AKK korábban is elkövetett nagy hibákat: rossz PR-t eredményező kijelentései voltak és nem tudta lecsillapítani a CDU-n belüli ellentéteket a párt jövendőbeli irányvonalával kapcsolatban, nevezetesen, hogy kitartsanak-e Merkel centrista politikája mellett (ami a harcosabb konzervatív szavazókat az AfD-hez terelheti) vagy forduljanak karakteresebb jobboldali irányba (aminek eredményeként középen álló, a baloldaltól Merkel regnálása idején elcsábított szavazókat veszíthetik el).

Nem vetett gátat

Merkel fél évvel ezelőtt kinevezte kormánya hadügyminiszterének AKK-t, ám ez sem csillapította le a pártban azoknak a cápáknak az étvágyát, akik köröznek körülötte. A védelmi tárca vezetése hálátlan feladat, ám ez nem tartotta vissza kritikusait attól, hogy azzal piszkálják: erőtlensége miatt a CDU a következő parlamenti választásokon elvesztheti domináns pozícióját a német politikában. A párt - akárcsak koalíciós partnere, a szociáldemokrata SPD - a háború után legrosszabb eredményével zárta a 2017. szeptemberi választásokat.

Az 1980 években de facto hárompárti rendszerként működött a német pártrendszer: a CDU és az SPD mellett kisebb koalíciós partnerként az FDP hol az egyikükkel, hol a másikukkal kormányzott együtt. A Zöldek erősödésével a rendszer négypártivá vált, majd a Kelet-Németországban erős kommunista utódpárttal, a Baloldallal ötpártivá bővült. Ehhez jött hatodiknak az AfD, amely a legutóbbi választáson bekerült a Bundestagba.

Ez a széttöredezés eleve megnehezíti a koalícióalkotást - Merkel például 2017 őszén felsült azzal a próbálkozásával, hogy összehozzon egy CDU/CSU-FDP-Zöldek koalíciót, amit tovább nehezíthet, ha a mérsékelt pártok elzárkóznak a Baloldallal és az AfD-vel való közös politizálástól.

Gyanakvás

És a türingiai ügy még tovább bonyolítja a helyzetet. Az FDP ugyanis legalább annyira ludas a fiaskóban, mint az CDU. Csupán öt képviselője van a 90 fős tartományi parlamentben, de belement abba, hogy tartományi miniszterelnököt jelöljön és elfogadta a CDU és az AfD támogatását a megválasztásához. Ezt követően nem lenne meglepő, ha a Zöldek bizalma mind a CDU-ban, mind az FDP-ben meginogna, ami tovább nehezítheti a koalíciókötéseket.

Mindez nem ássa alá a német demokráciát, csupán kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, mennyire lesz a jövőben kormányozható Németország, amely az elmúlt évtizedekben politikai stabilitásával tűnt ki sok más ország közül. És ez a legrosszabbkor történik - véli az FT cikkírója. Akkor amikor a második világháború utáni világrend megingott, akárcsak az európai projekt, az európai nemzetek integrációja az Európai Unió keretében. Akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne a határozott német vezetésre.