Venezuela mindennapjait a káosz jellemzi. Hugo Chávez és Nicolás Maduro elnöksége alatt úgy elhatalmasodtak a pénzügyi problémák, hogy mára azok gazdasági, társadalmi és politikai válsággá nőtték ki magukat. A hiperinfláció közvetlen kihatásán túl a népesség olyan körülmények között él, mint az éhezés, betegségek, erősödő bűnözés és az emiatt növekvő életveszély. Ráadásul a venezuelai kormány egyre szélesebb befolyással rendelkezik az emberek mindennapjai felett, és még a humanitárius segéllyel kapcsolatos politikai feszültségek is fokozódnak.

Az utóbbi években lett csak a venezuelai történéseknek komolyabb visszhangja a médiában. Az ország lakossága eleinte pont médialefedettségi problémával küzdött, így világszerte sokan észre sem vették, mikor lett Dél-Amerika hajdani egyik leggazdagabb országából egy ennyire szétzilált állam.

Kapcsolódó

Visszatekintés a válság kialakulására

Az utcákon tüntető venezuelaiak Madurot és kormányát hibáztatják a gazdasági hanyatlás miatt. Bár néhány probléma jóval régebbre nyúlik vissza, a jelenlegi feszültségért és az ezt kiváltó krízisért nagy részében valóban Madurót és elődjét, Chávezt lehet felelősségre vonni. Szocialista kormányaik 1999 óta irányítják az országot és ez idő alatt a szegények segítésére alkotott politikai rendeletek éppen visszafele sültek el.

A társadalmi egyenlőtlenség csökkentésére szolgáló szociális programoknak kezdetben kedvező hatásai voltak, de az erre szánt magas kormányzati költekezés és hitelfelvétel más országoktól súlyos államadósságba sodorta Venezuelát. A hanyatlást fokozta az is, hogy az ország gazdasága nagyban támaszkodik az olajexportra, így amint az olajárak zuhanni kezdtek 2014-ben, Maduro már nem tudta fenntartani elődje programjait. A legnagyobb melléfogás azonban az államadósság kifizetésére kitalált pénznyomtatás volt, ami kitárta a kaput a súlyos inflációs problémák előtt és a gazdaság összeesését okozta.

Az elértéktelenedett bolívart 2018-ban újraértékelték és a bolívar soberabo lett a törvényes pénznem, de a hiperinfláció miatt negyedévente így is új bankjegyeket bocsátanak ki egyre nagyobb címletekben. A Bloomberg adatai szerint az éves inflációs ráta 2018-ra elérte a 1 370 000 százalékot (!).

Mindez súlyos hatással van az emberek mindennapjaira. Az inflációs arány emelkedésével az ételek és gyógyszerek megfizethetetlenné váltak az ország szegényei számára, akik a Guardian adatai szerint 2017-ben már a népesség 82 százalékát tették ki.

Mindennapok Venezuelában

Egy Caracasban élő átlagember napja sajátos rutinban zajlik. A családoknak alig van hozzáférése az ivóvízhez vagy áramhoz a lakásukban, nincs vonalas telefon és internet sem, ezek a rendszerek befektetés és karbantartás hiánya miatt lényegében megszűntek. Legfeljebb napi 12 órán át kapnak napfényt, ami azt jelenti, hogy amint elérik a délután hat órát, teljesen sötét van. Áram nélkül csak a gyertyákra hagyatkozhatnak, de azokat beszerezni is bonyolult a magas kereslet és a hiányos készletek miatt.

Áramszünet egy üzletben
Kép: Getty Images

A Napi.hu-nak mesélte el tapasztalatait a 22 éves Mari, aki három éve hagyta el Venezuelát, de édesanyja és húga még az országban élnek. "A vízhiány miatt a családom néha nem tud megfőzni alapvető ételeket, máskor meg döntenie kell a főzés, a zuhanyozás és a mosás között" - számolt be a lány.

A vízhiány és az áramszünetek mellett az élelmiszer kérdése messze a legrosszabb. Először is ételt és egyéb háztartási kellékeket nagyon nehéz találni, mert a boltokban a vécépapírtól kezdve az alapvető élelmekig minden hiánycikk. Másodszor pedig, még ha sikerül is megtalálniuk a szükséges élelmiszereket, azok olyan szörnyen drágák, hogy az emberek nem engedhetik meg maguknak, hogy megvásárolják. Mivel ezekre a termékekre mindenkinek szüksége van, az is előfordulhat hogy az üzletek előtt órákig tartó sorban állás után végül üres kézzel kell hazamennie az embernek.

Üres polcok egy boltban
Kép: Getty Images

Vannak, akik kutyákat vadásznak le az utcán

"Mindenki máshogy igyekszik kezelni a helyzetet. Én a családomnak dobozokat küldök, benne tésztával, rizzsel, tonhallal, konzervárukkal és pénzzel, hogy más szükségletekért is tudjanak fizetni. Ezzel legalább annyit biztosíthatok, hogy van mit enniük. De például olyanok is sokan vannak, akik kutyákat vadásznak le az utcákon" - árulta el Mari.

A válság tehát kihatással van az olyan mindennapi tevékenységekre, mint a főzés, a tisztálkodás, a bevásárlás, de ezenfelül a visszatérő demonstrálások miatt a város utcáin sincs biztonságban az ember. "Amint a tüntetések elindulnak, a katonák nem törődnek azzal, hogy ki van a közepén. Nem tesznek különbséget a tüntetők és a saját dolgukkal foglalkozó civilek között" - mesélte Mari. Így az is gyakori eset, hogy a kormány emberei olyanokat is letartóztatnak vagy megtámadnak, akik amúgy egyáltalán nem vesznek részt a tiltakozásban. Ez történt a lány családtagjaival is, akiket iskolába menet támadtak meg könnygázzal katonák.

Tüntetés Venezuelában
Kép: Getty Images

A kormány, folyamatos utcai razziáin kívül az iskolák ügyeibe is beleszól, legyen az állami vagy magán fenntartású intézmény. Az állam a 6-12 év közötti diákoknál bevezette saját gyártású tankönyveit.

A tankönyv, amire a leginkább emlékszem egy történelem könyv volt, teljesen más dolgok voltak benne, mint ami a valódi történelmünk. Volt benne egy egész kiemelt fejezet, ami a diktátort hősként emlegeti - mesélte Mari.

Ezek a könyvek az évek lefolyása alatt választhatóból kötelezővé váltak. Nemrég a tantervet is megváltoztatták: eltörölték a művészeti tárgyakat, kevesebb óraszámban tartják a matematikát és a fizikát, és ezek helyett beiktattak még több, testnevelés órának nevezett katonai kiképzést. "És a törvény, amit minden tanár utál: nem buktathat meg diákot. Ez azt jelenti, hogy bárki leérettségizhet, és így beléphet a kormány által létrehozott új egyetemre, ahol 10 év helyett 2 év alatt orvossá válhat. A felkészületlen gyerekek felkészületlen "szakemberekké" válnak, akiket a vezető irányít".

Azok számára, akiknek módjában áll jelentkezni, a magánegyetemek egy kis reményforrást jelenthetnek. Ám a válság miatt a tanórák megtartása rendkívül nehéz, ezért meghosszabbodtak a képzések is, ami miatt sok hallgató az egyetem otthagyására kényszerül. A tanárok is távoznak és nehéz helyettesíteni őket, mivel már nincs szakember, aki ezt megtenné. "A válság közepette és tanárok nélkül az iskola elvégzése keserves folyamat" - árulta el a venezuelai lány.

De a kormány befolyása a mindennapokban is megjelenik. Az élelmiszerhiány megoldására a kormány elkezdett kiosztani úgynevezett "CLAP dobozokat", tele mindenféle élelmiszerrel az olyan családok számára, akik kérvényeztek "Nemzetkártyát". Ez egy olyan igazolvány, amit csak akkor kaphat meg valaki, ha a kormányt támogatja az ellenzék helyett. "Ez is csak egy újabb módja a népesség azon felének irányítására, akik támogatják a kormányt. Mert az emberek úgy gondolkoznak, hogy "ha adnak ételt, akkor miért érdekeljen, hogy kitől jön?" - mondta el Mari.

CLAP csomag
Kép: Getty Images

A menekültek élete

Az ENSZ szerint 2014 óta nagyjából 4 millió a Venezuelából kivándorló emberek száma. Kezdetben csak az elit és a tanultabb emberek távoztak az országból, de mostanra, akik csak tehetik, megpróbálnak elmenekülni, ezzel egy migrációs válságot is megindítva. Szerencsésnek számítanak az olyan emberek, akiknek sikerül emigrálni, de menekültként is számos problémával néznek szembe a venezuelaiak.

"Eldönteni, hogy maradj vagy menj olyan, mint két kard között állni. Akármerre fordulsz, leszúrnak" - mondta Mari - "Néha elmenni ugyanolyan nehéz, mint maradni."

Már maga a folyamat sem egyszerű, mivel az útlevél jóváhagyása és beszerzése akár évekig is eltarthat, de talán ennél is bonyolultabb kiválasztani, hol kezdjen az ember új életet. Az országból kiinduló repülő-, illetve buszjegyek jelenleg nagyon drágák, mivel kevés közvetlen közlekedési kapcsolata van Venezuelának. Kevesebbe kerül egy Londonból Torontóba tartó nyolc órás utazás, mint Venezuelából Kolumbiába menni, így a legtöbb embernek nem a szomszédos ország a legegyszerűbb úti cél.

Azonban így is sokan döntenek latin-amerikai országok mellett, mivel itt nem áll fent a nyelvi akadály és a kultúrsokk megjelenése is kevésbé valószínű. A Napi.hu-nak egy másik megszólaló, Verónica is mesélt élményeiről, aki két évvel ezelőtt költözött Mexikóba Caracasból. "Borzalmas volt a családomtól való távolodás, de sajnos nincs más választásom, ha jobb jövőt szeretnék magamnak" - mesélt élményeiről.

"Azon a napon, amikor két átszállás után végül megérkeztem Mexikóba, megállítottak a Bevándorlásnál Cancunban (a reptér külön, emmigrálók számára kijelölt tere - a szerk.), és millió kérdést tettek fel arról, hogy mit fogok csinálni ott, hol fogok lakni, stb. Volt nálam egy hivatalos meghívólevél, készpénz amerikai dollárban, ráadásul oda-vissza járatot foglaltam, két hónappal később visszatértem volna Venezuelába. Körülbelül fél órán keresztül őrizetben tartottak, mialatt különböző emberek ugyanazokat a kérdéseket tették fel, amíg végre úgy nem döntöttek, hogy minden rendben van, és beléphetek az országba" - folytatta a lány.

Magyarország kezd olyan lenni, mint ahonnan elmenekült

De nem csak Mexikóban várja a menekülteket ilyen fogadtatás. Egy venezuelai lány magyarországi tapasztalatairól számolt be nekünk:

"Többnyire senki sem beszél angolul, főleg nem az olyan hivatalos helyeken, ahol legjobban szükség lenne rá. Kihívás volt elmenni bankba, regisztrálni a bevándorlási hivatalnál és még bevásárolni is. Ha a nyelvi akadály miatt nem tudtak nekem segíteni, akkor az arcomba mondták, hogy nem érdekli őket és menjek máshova. Eljutottam arra a pontra, hogy rettegtem orvoshoz vagy bankba járni, és ezeket a helyeket minden áron megpróbáltam elkerülni, hacsak nem jött velem egy magyar barátom, aki tudna fordítani" - mesélte portálunknak a Budapestet is megjárt lány.

"Budapesten tapasztalatokat és barátokat szereztem, és emiatt örökké hálás leszek az országnak és embereinek.

Sajnos Magyarország jelenleg egy olyan úton halad, ami sok szempontból is emlékeztet arra, ahogyan a venezuelai kormány kezeli a dolgokat. Ez arra késztetett, hogy máshol folytassam az életemet, ahol nagyobb biztonságban érezhetem magamat.

- fejezte be beszámolóját.

A kevesek, akiknek sikerül elmenekülnie a venezuelai viszonyok elől, általában ezt családjukat hátrahagyva tehetik csak meg. Emiatt azon nehézségeknek tetejébe, amit a befogadó országban kell elviselniük, még a szeretteik miatti folytonos aggodalom is terheli őket.

Eddig az új országomban szerzett tapasztalataim nem voltak annyira szörnyűek, de két év telt el azóta, hogy utoljára láttam a családomat és az országomat. Vannak napok, amikor komoly depresszióval küzdök, mert annyira hiányzik anyukám és a nővérem, és manapság már fogalmam sincs, mikor láthatom őket újra. Ez az, ami leginkább fáj: a félelem, hogy az újra egyesülés soha nem fog megtörténni. Lehetek egy nap boldog, élvezhetem a szebb dolgokat, de soha nem hagy nyugodni a gondolat: "Mi lenne, ha a családom ezt ugyanúgy élvezhetné, mint én?", mert ők ugyanúgy nem érdemlik meg, hogy Venezuelában ragadva a válság következményei miatt szenvedjenek - mondta Verónica.