Az újraválasztásáért kampányoló Angela Merkel német kancellár - aki nagy léptekkel menetel regnálásának meghosszabbítása felé - gondosan kerüli azokat a kérdéseket, amelyekre a szavazókat megosztó válaszokat kellene adnia. Ezek közé tartozik az Európai Unió közös költségvetésének ügye is. A választások után azonban e kérdés megvitatásában tetemre kell hívniuk egymást Európa vezetőinek - vélik a Bloomberg szerkesztői.

Két dudás

Két gyökeresen eltérő lehetőség áll az EU előtt ezen a téren, amelyeket ráadásul az unió két nagyágyúja, Franciaország és Németország képvisel. Emmanuel Macron francia államfő kiállt a szorosabb költségvetési integráció mellett, amely gyakorlatilag a közös európai valutát használó eurózónára vonatkozna.

Az ezzel ellenkező lehetőség - amelyet Merkel és a német konzervatívok támogatnak - abból áll, hogy miközben rengeteget beszélnek az egyre szorosabb európai integrációról, valójában ellenzik a fiskális integrációt és az azzal járó jelentős összegű közös költségvetést.

(További lehetőséget képviselnek a szkeptikus európai vezetők, köztük Orbán Viktor magyar miniszterelnök. Ez semmiképpen sem tenné a jelenleginél szorosabbá az uniós együttműködést és élesen ellenzi a kétsebességes Európát, amelyben a belső kor, az eurózóna aratná le az együttműködés gyümölcseit a háttérbe szoruló külső kör elől - a szerk.)

Csata lesz

Előbb vagy utóbb ennek a mélyen szántó nézetkülönbségnek a felszínre kell törnie, és valahogy meg kell oldódnia - állítják a Bloomberg szakírói. Merkel nemrégiben azt mondta, hogy támogatja az eurózóna közös pénzügyminiszterének kinevezését és az övezet közös költségvetésének létrehozását.

Lennének persze korlátok. A miniszter feladata az uniós politikák végrehajtásának jobb összehangolására szűkülne, a költségvetésből pedig csak azok az országok kaphatnának összegeket, amelyek reformokat hajtanak végre.

A kancellár asszony - összhangban az előbbiekkel - támogatná egy Európai Valutalap létrehozását is, amely a Nemzetközi Valutalap (IMF) mintáját követné. Az lenne a dolga, hogy önállóan működve szigorú feltételek mellett anyagi támogatást nyújtson a bajba kerülő eurózónás gazdaságoknak. (Jelenleg az Európai Stabilitási Mechanizmusban felhalmozott tőke adhat erre fedezetet, de ennek falhasználásáról esetről esetre az eurótagállamok kormányai döntenek - a szerk.)

Szép, de kevés

Ezek nem rossz elképzelések, de messze nem valósítják meg azt az integrációt, amelyre a közös valuta igazán sikeres üzemeltetéséhez szükség lenne. Nem mozdulnak el a jelenlegi helyzettől, az országok olyan közösségétől, amelyek de facto rögzített valutaárfolyammal élnek egymás mellett afelé a "transzferunió" felé, ahogyan az Egyesült Államok működik.

Az utóbbinak például elengedhetetlen része a közös munkanélküli-biztosítási rendszer, illetve egy olyan jövedelem-újraelosztás, amelyben a jól teljesítő régiókból áramlanak a források a kevésbé sikeresek felé.

Mivel az eurózóna eltérő gazdasági fejlettségű részei közötti feszültségeket nem kezeli a valutáik változó árfolyama (kifejezve teljesítményük különbségét) ezekre a mechanizmusokra lenne szükség a különbségek eltüntetésére vagy legalább elfedésére.

Enélkül a rögzített valutarendszerben lévő országok gazdasági kilátásai folyamatosan széttartóak lesznek, ami - ahogy az az eurózóna 2008-2009-es válságában megmutatkozott - kezelhetetlen társadalmi-politikai-gazdasági feszültségekhez vezetnek. A történet vége folyamatos politikai válság lehet.

Másról beszélnek

Egy ilyen szorosabb eurózónás integráció azzal járna, hogy a térség sikeresebb részei, elsősorban Németország felől folyamatosan áramlanának a források a kevésbé sikeresek, Görögország, Olaszország, Portugália felé.

És nem csepegtetésről beszélünk: az USA szövetségi költségvetésén a GDP 20 százaléka megy keresztül, ami elegendő a makrogazdasági stabilitás biztosítására. Eközben senki sem hiszi, hogy belátható időn belül ilyen arányú jövedelem-újraelosztás megvalósulhat az EU-ban.

Sőt még az ehhez képest jelentéktelen erőforrástranszfer sem működhet, ha annak kiinduló és fogadó országai mindig ugyanazok, azaz az országok egyik része folyamatosan finanszírozza a másikat. Ezért erős az ellenállás ezzel szemben a németeknél, és ezért beszél egészen másról Merkel és Macron, amikor az európai közös költségvetést emlegetik.

Lépegetés előre

Az Egyesült Államokéhoz hasolnó unió ugyan belátható ideig elképzelhetetlen Európában, ám az ebbe az irányba tett lépések megtehetőek. És ez alatt nem egy szimbolikus közös pénzügyminiszter kinevezése értendő, aki egy icipici költségvetés felett rendelkezhet.

Választási időszakokban elfogadható, hogy a politikusok homályosan, többértelműen fogalmaznak, ám ha Európa vezető politikusai valóban erősebb EU-t akarnak, akkor innovatívnak kell lenniük és nyitottan kell figyelniük partnereik szempontjaira is - ajánlják a Bloomberg szerkesztői.

A nyitókép forrása: MTI/EPA/Yoan Valat