dr. Csiki Varga Tamás, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpont Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének tudományos munkatársa

Macron francia elnök kritikája, hogy "agyhalott lenne a NATO" az utólagos értelmezés szerint arra vonatkozott, hogy a szövetségen belüli konzultáció, politikai egyeztetés nem működött megfelelően a Trump-adminisztráció időszakában. Egyrészt az amerikai elnök általános ellenérzései a multilaterális intézményekkel – így a NATO mellett az ENSZ-szel vagy az Egészségügyi Világszervezettel (WHO) – szemben nem segítette a tárgyalásokat, mert a legerősebb tagállam nem játszotta azt a közvetítő, bróker szerepet, mint korábban évtizedekig. Másrészt egyre több esetben jelent meg az a gyakorlat, hogy egyes tagállamok saját nemzeti konfliktusaiknak azzal igyekeztek nagyobb láthatóságot biztosítani, hogy magasabb szintre emelték azokat és a szövetség napirendjét akadályozó konfliktusokká tették őket, és ezekkel kapcsolatban egyes kérdésekben megbénították a továbblépés lehetőségét. Ilyen volt a török-görög és a magyar-ukrán ügy is, amiket a nagy tagállamok a szövetségi és partnerségi politikai konzultáció akadályozásának értékeltek.

Kapcsolódó

Bár Joe Biden megválasztása automatikusan nem oldott és old meg minden problémát, az elmúlt félévben komoly előrelépést láthattunk az első problémával kapcsolatban, mind a diplomácia és kommunikáció, mind a gyakorlati tettek terén. Biden már választási kampányában amellett érvelt, hogy helyre kívánja állítani a transzatlanti kapcsolatot, és „Amerika visszatér” (America will be back) vezető szerepéhez. Ennek a gondolatnak központi része a demokratikus államokkal kialakított amerikai szövetségi rendszer felélénkítése, a bizalmi kapcsolat megerősítése, az együttműködés, ezen belül a politikai konzultáció újraindítása. Ezt az üzenetet már a müncheni biztonságpolitikai konferencián is hallhattuk februárban, majd azóta több fórumon is – legutóbb pedig a NATO csúcstalálkozón foglalták közös nyilatkozatba a felek.

A kommunikációnál azonban több is történt: a tavasz során felső szintű politikai és alacsonyabb szintű szakértői egyeztetések sora folyt arról, hogy a NATO-nak hogyan kell adaptálódnia a 2020-as évtized új kihívásaihoz. A cél az volt, hogy együtt azonosítsák azokat a területeket, amelyeken jelentős fejlődést kell elérnie a szövetségnek ahhoz, hogy 2030-ra „versenyképes” szereplő legyen minden a tagállamok területét, lakosságát érő fenyegetéssel szemben. Ez az úgynevezett „NATO 2030 program”, aminek alapját egy 2020-ban készített független szakértői jelentés adta, majd a tagállamok konzultációk során határozták meg a prioritásokat – mint például az új, forradalmi technológiák alkalmazásában rejlő lehetőségeket és kihívásokat, a mesterséges intelligencia, a kibertér vagy az űreszközök használatát. Ezek olyan nagyságrendű, újonnan megjelenő, forrás- és technológiaigényes feladatok, amiket egyedül még a legnagyobb tagállamok sem tudnának megoldani – de a kicsik biztosan nem. Ezért érdekelt mindenki abban, hogy növeljék a koordinációt, a tervezési együttműködést, a kutatás-fejlesztésre és innovációra fordított forrásokat – és ezek mellett a brüsszeli csúcstalálkozó zárónyilatkozata is hitet tett. A következő év fő feladata az lesz, hogy ezt a közös politikai nyilatkozatot a NATO új Stratégiai Koncepciójává érleljék 2022-re.

A hidegháborús elévülés is mozgatja a kiadásokat

A fejlesztések kapcsán fontos kérdés, hogy a szövetségesek mennyire elkötelezettek most amellett, amit még 2014-ben, Oroszország ukrajnai agresszív katonai fellépésének hatására vállaltak, vagyis hogy növelik védelmi kiadásaikat. Erre azért volt szükség ebben a formában, mert a 2008/2009-es pénzügyi-gazdasági válság hatására a NATO egészében 2008-2014 között több mint 15 százalékkal csökkentek a védelmi kiadások, miközben a biztonsági környezet drasztikusan romlott. Ennek számos lépcsőjét tapasztalhattuk állami és nem állami szereplőkkel kapcsolatban is: a 2008-as grúz-orosz háború és a Krím 2014-es illegitim és illegális annexiója, valamint a kelet-ukrajnai konfliktus kirobbantása Oroszország újjáéledő katonai erejéről árulkodott.

Az „arab tavasz” eseményei 2010 óta azt eredményezték, hogy Európa déli-délkeleti szomszédságában a gyenge államok övezete vesz körbe minket: Szíria, Libanon, Egyiptom, Líbia, Mali mind rendkívül mély belső konfliktusokkal küzdenek, a tartós stabilitás reménye nélkül, ugyanakkor több külső szereplő aktív katonai beavatkozása mellett. Az Iszlám Állam terrorszervezet váratlan térnyerése Szíriában és Irakban 2014-ben és terrortámadásai a Közel-Keleten és Európában, valamint a 2015-ös migrációs és menekültválság ugyancsak stratégiai sokkokként hatottak és a nem állami szereplők által generált kihívásokra hívták fel a figyelmet.

A NATO-tagállamoknak tehát védelmi képességeik megerősítése érdekében növelni kellett katonai költségvetésüket, és ezért fogadtak el közös nyilatkozatot a 2014-es newporti NATO-csúcstalálkozón. Ebben arra tettek politikai vállalást, hogy a következő 10 évben, azaz 2024-ig a nemzeti össztermék (GDP) 2 százalékára emelik védelmi kiadásaikat. Ezen belül pedig a modernizációs, azaz a haditechnikai eszközök, fegyverrendszerek beszerzésére fordítandó részarányt minimum 20 százalékra növelik. Az eredmény magáért beszél: míg 2014-ben csupán három tagállam teljesítette a 2 százalékos elvárást, 2021-ben várhatóan 10 fogja meghaladni.

A 2021. június 14-i csúcstalálkozón pedig megerősítették az állam- és kormányfők ezt a vállalást. Ennek azért van fontos szerepe, mert a koronavírus-járvány 2020-ban történelmi, és várhatóan idén is jelentős gazdasági visszaesést idézett elő, és mint azt 2009 után láttuk, egy gazdasági válságnak a védelmi szféra könnyen nagy vesztese lehet. Mivel a jelentős haderőfejlesztési programok, amelyek 2015 óta indultak, még évekig nem zárulnak le, egy most végrehajtott forráselvonás derékba törné ezeket. Nem beszélve arról, hogy számos olyan új probléma jelent meg a NATO napirendjén, amikre megfelelő intézkedéseket kell hozni a következő években, és mindez pénzbe, igen sok pénzbe fog kerülni.

2015 óta tehát a NATO-tagállamok általában, Európán belül pedig a kelet- és közép-európai államok különösképpen jó eredménnyel teljesítik a „két százalékos” célkitűzést. Ennek legfőbb oka, hogy a térség számos állama most pótolja a hidegháború végével elhanyagolttá vált haderejének modernizációját, minőségi fejlesztését. Ahogy a Magyar Honvédség is alig hajtott végre beszerzéseket 1989 után több, mint húsz évig, számos közép-európai ország haditechnikai eszközei is elavulttá váltak, a fegyveres erők pedig jelentős képességeiket veszítették el, miközben az új feladatoknak és kihívásoknak is meg kellett felelni. Ezt csak jelentős ráfordítás-növeléssel lehetett orvosolni, ahogy ezt a Zrínyi Honvédelmi és Haderőfejlesztési Program esetében is látjuk. Emellett a NATO keleti szárnyának országai, a baltiak, a lengyelek és a románok haderő-modernizációját az érzékelt orosz fenyegetés is hajtja.

A 2021-re vonatkozó NATO-becslés szerint 10 tagállam védelmi költségvetése éri el a 2%-ot, ezek: az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Észtország, Franciaország, Görögország, Horvátország, Lengyelország, Lettország, Litvánia és Románia. Magyarország a 2015 óta tartó növekedés mellett is 1,6% körül teljesít, miközben reálértéken már bőven megduplázta honvédelmi költségvetését az elmúlt hat évben. Gyors ütemben haladnak a modernizációs programok is, így idén várhatóan a harminc tagállamból 24 fordítja védelmi költségvetésének legalább 20 százalékát erre a célra. Magyarország e téren az elvárt szint felett teljesít azóta, hogy a Zrínyi beszerzései megkezdődtek, és ez még évekig így maradhat, még akkor is, amikor a következő években várhatóan eltolódik a hangsúly a személyi kiadások – a bérek, járulékok és támogatások – növelése felé.

Ruszin-Szendi Romulusz kinevezése - az előző gondolatomhoz kapcsolódóan - a személyügyek felértékelődését jelzi. A haditechnikai beszerzési programok ugyanis önmagukban még nem eredményeznek ütőképes haderőt, elrettentést és védelmet. Az új, modern haditechnika magas szinten kiképzett kezelőszemélyzetet, működtetése, karbantartása, logisztikai támogatása ugyancsak magasan képzett gépész- és fegyverzettechnikusokat, mérnököket igényel, nem beszélve a gyártási és fejlesztési célkitűzésekről. Ezzel egyidejűleg biztosítani kell a Honvédség jelenlegi szerződéses és hivatásos állományának megtartását is, sőt a kormány több ezer fővel még bővíteni is kívánja a létszámot a következő évtizedben.

Ehhez egyrészt anyagilag és presztízs szempontjából versenyképes munkaadóként kell tudni fellépni, mert ezekért a képzett szakemberekért a szolgáltató multik, a nemzetközi gyártókapacitásukat Magyarországra telepítő – például autóipari – vállalatok is versenybe szállnak. Másrészt a meglévő állománynak és a csatlakozóknak hosszú távon stabil pályát kell biztosítani, mert a Honvédség érdeke az, hogy ne kelljen magas fluktuációval küzdenie, újra és újra olyan szakembereket képezni, akiket nem tud megtartani. Ruszin-Szendi Romulusz kinevezése ezért nem „irányváltást” jelezhet, hanem „hangsúlyeltolódást” – folytatódik a modernizáció, a beszerzések, és felzárkózik mellé a hazai hadiipari gyártókapacitás kialakítása, a hangsúly pedig egyre nagyobb anyagi súllyal is a humánpolitikára és a személyi kiadások finanszírozására kerül a következő években. Máshogy – megfelelően képzett személyi állomány nélkül – ugyanis mindez nem fog működni.

dr. Csiki Varga Tamás, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpont Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének tudományos munkatársa

Névjegy

Dr. Csiki Varga Tamás a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpont Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének tudományos munkatársa 2019 óta, korábban 2015-2016 között dékáni tanácsadója, 2009-2012 a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem szakterületi kutatóközpontjának segédmunkatársa volt. 2018 óta a Defense and Security Analysis c. folyóirat szerkesztője, 2009-től pedig a Nemzet és Biztonság – Biztonságpolitikai Szemle szerkesztőségi titkára, a Biztonságpolitikai Portál szerkesztője. Szakterülete az európai államok védelempolitikája, a közép-európai védelmi együttműködés. 2009-ben szerzett diplomát a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Biztonság- és védelempolitika szakán, majd 2010-2012 között végezte a Kisebbségpolitika mesterszakot a Central European University-n, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi Doktori Iskolájában pedig 2018-ban végzett.
Kép: NKE

Az NKE a Napi.hu tartalmi együttműködő partnere