A forradalom óta eltelt idő Irán történetében a vallási uralomtól a normalitásig tartó változásként is leírható - derül ki a New York Times cikkéből, amit az iráni forradalom 40. évfordulójára jelentettek meg. Az idősebb kelet-európai, ezen belül magyar olvasóknak, akik végigjárták a sztálinizmusból a gulyás kommunizmusba vezető utat, ismerős történetet mesél el a cikk szerzője, Thomas Erdbrink, aki rendszeresen utazik a perzsa országba.

Teheránban káosz volt 1979 februárjában. Mohammad Reza Pahlavi, aki a Nyugat támogatásával évtizedeken át uralta az országot autokrata vezetőként, január közepén emigrált, hátrahagyva egy ingatag kormányzótanácsot. Ruholláh Khomeini ajatollah február 1-jén érkezett haza párizsi száműzetéséből, majd tíznapos demonstrációsorozat kezdődött, amely megbuktatta a kormány. Az emberek az utcákon ünnepeltek, miközben a régi rezsim néhány visszamarad híve a tetőkről lövöldözött rájuk.

Kapcsolódó

Remények és sebek

Az irániak 40 évvel ezelőtt büszkék voltak magukra, a jobb jövőben és abban reménykedtek, hogy országuk függetlenné válik az Egyesült Államoktól. A nagy és gyors változások azonban mély sebekkel jártak: voltak ostorozások, akasztások, amputálások és tömeges bebörtönzés. Több ezer ember halt meg és több száz ezer hagyta el az országot örökre, mert féltette az életét. Ami akkor született, az iszlám köztársaság, az valóban forradalmi volt - véli a New York Times cikkírója. Egy teokratikus rendszer, amelyet alapvetően Khomeini ideológiai elképzelései szültek.

Új szabályokat vezettek be: mindent betiltottak, ami "rossz útra" téríthette az embereket, azaz megakadályozhatta volna, hogy erényes életükkel kiérdemeljék a mennybe jutást. A média szigorú ellenőrzés alá került, ami elszigetelte az irániakat a nyugati hatásoktól. Teljesen szegregálták a nők és a férfiak jelenlétét a nyilvános helyeken, a nőket kötelezték a kendő viselésére és betiltották, hogy biciklizzenek. A tévéből kitiltották a hangszereket - és lehetne folytatni sort hozzátéve, hogy a korlátozásoknak erkölcsrendészet és félkatonai szervezetek szereztek érvényt.

Változás

A kezdeti forradalmi láz később alábbhagyott, a szabályok vitathatók lettek, a társadalom lassan, alig láthatóan változni kezdett. Amikor a New York Times cikkírója a forradalom 20. évfordulójára Iránba utazott, az ország a felfordulás után kialakult imázsának megfelelő életet élt. A házak tűzfalai Amerika-ellenes szlogenekkel és az 1980-1988-as iraki-iráni háború mártírjainak képével voltak tele. Az utcákon szinte csak helyi gyártású autókat lehetett látni, a szerelmes párok búvóhelyeket kerestek a kíváncsi rokonok és az erkölcsrendészet szeme elől.

Ha azonban az ember átlépte a lakások küszöbét, egészen más világgal találkozott. Az utcán még érvényben lévő szabályok varázsütésre megszűntek létezni. Az emberek egymást szórakoztatták, táncoltak és perzsa popzenét hallgattak, amit Los Angelesből csempésztek be. A hétvégéket közös programoknak szentelték, amelyek formálisan illegálisak voltak. És ahogy múltak az évek, ez a háttérbe szorult világ meghódította a nyilvánosságot. A cikkíró feleségét korábban majdnem letartóztatták, amikor meglátták az orrgyűrűjét, ami ma mindenütt látható a nőkön, akik nem csupán bicikliznek, hanem még motoroznak is.

Bár az állami televízióban továbbra sem láthatók hangszerek, virágzik az utcai muzsikálás. A New York Times cikkírója elmesél egy sztorit a korábbi évekből, amikor a házban, amelyben lakott, a rendőrség leszedette a műholdas tévék fogására való parabolaantennákat. Az övét meghagyták, mert újságíróként engedélye volt egyre, így aztán aznap este 20 nő lakótársa nézte nála kedvenc török szappanoperáját. Másnapra aztán visszaszerelték a diszkeket. Ennek a világnak vége: ma 200 perzsa nyelvű külföldről sugárzó adót nézhetnek az irániak. És a Bálint-napi őrületben szívet és játékmacit formázó lufikkal lephetik meg kedvesüket a férfiak.

Más történet

A hivatalos politika egy másik történet. A sokak szerint elcsalt 2009-es választások elleni tüntetéseket durván leverték és az ország élén a döntéseket meghozó szűk elit alapvetően nem változott. Ugyanakkor a tabuk visszaszorulása a mindennapi életben kihívás elé állítja a perzsa ország vezetőit: elkezdjék-e a társadalmi változások törvényesítését vagy ragaszkodjanak a 40 évvel ezelőtti forradalom nyomán született elvont ideálokhoz?

A kérdés az, hogy kitart-e a rendszer legitimitása a társadalom szemében. Emellett szól a bizonyos területeken elért előrehaladás - derül ki a Bloomberg összefoglalójából. Az irániak, főként vidéken, könnyebben férnek hozzá az egészségügyi szolgáltatásokhoz és az oktatáshoz, a várható élettartam hosszabb, mint egyes európai országokban. Az írni-olvasni tudás jelentősen bővült, a nők körében háromszorosa a korábbinak. Ugyanakkor a gazdaság teljesítménye romlott.

Kinyílt az olló

Négy évtizeddel ezelőtt Irán és a szomszédos Törökország, amelyek népessége nagyjából azonos (jelenleg 80 millió lakos körüli) dollárban számolva egyforma gazdasági erővel rendelkeztek, ma azonban az iráni GDP csak kicsit több mint fele a törökének. A hosszú háború Irakkal és a kereskedelmi embargók, amelyek a forradalom után azonnal elkezdődtek kiütötték az olaj- és gázipart. Ezek teljesítménye soha nem érte el a sah idején elért szintet. A pénzügyi és a többi szolgáltatási ágazat tőkeéhségben szenved.

A papság a politikához hasonlóan a gazdaságban is zavartalan befolyással bír, ám ahogy az infláció elnyeli a sovány keresetek vásárlóerejét és életbe lépnek a legújabb amerikai kereskedelmi korlátozások, fogy az emberek bizalma és türelme. Erre utaltak az elmúlt hónapok tüntetései vidéki városokban. A forradalmi ethoszt egyre nehezebb eladni - vélik a Bloomberg cikkírói. Az iráni lakosság 70 százaléka a sah bukása után született, így nincs személyes tapasztalata azokról az időkről.

Reformok másképpen

Hasszán Rohani elnök úgy képzeli a gazdasági reformot, hogy a vallási alapítványok adózni kezdenek és vissza akarja szorítani a félkatonai szervezetek, köztük a híres Iszlám Forradalmi Gárda kereskedelmi tevékenységét, ami kiszorítja a piacról magánbefektetéseket. Emellett ő volt a motorja az atomprogramról a Nyugattal kötött megállapodásnak, amit Donald Trump amerikai elnök felrúgott. Ezzel akarta helyzetbe hozni a nemzetközi kereskedelemben az országot.

A legfelsőbb vallási vezető, Ali Khameini viszont "ellenálló" gazdaságot akar, amely eléggé elszigetelt ahhoz, hogy kibírja a külső sokkokat, például azt, amit a felújított amerikai embargó okoz. Attól tart, hogy a túl nagy gazdasági liberalizmus és a nyitottság a Nyugat felé meggyengíti a rezsim stabilitását. Nehéz azonban áldozatot várni az emberektől a forradalmi értékek védelmének nevében, amikor látják az elithez tartozók gyerekeit sportautókban furikázni, shoppingolni a csiricsáré bevásárlóközpontokban és az Instagramon virítani drága, egyedi ruháikban.

A rezsim ugyan lecsap a "spekulánsokra" - legalább három embert akasztottak fel az elmúlt nyáron - és felfüggesztették a fogyasztói társadalom templomainak építését is, de a bankrendszer a korrupció melegágya, amivel visszatért az Iszlám Köztársaság előtti időkből ismert rossz szokásához. A pénzintézeteket - a orosz és ukrán rendszerből ismert módon - jó politikai kapcsolatokkal rendelkező üzletemberek arra használják, hogy saját vállalkozásaikat finanszírozzák.

Lássák úgy, mint az irániak!

Az iráni forradalom nem az iszlám dühöngése, ahogy a nyugati világban jellemzően látják, hanem lázadás egy nyugati módszerekkel fenntartott, antidemokratikus, technokrata rezsim ellen - írta a Bloombergen megjelent véleménycikkében Pankaj Mishra, a dél-ázsiai térség kutatója. Azt ajánlja olvasóinak, hogy tekintsenek úgy a perzsa államra, ahogy azt az irániak látják. Az iráni forradalom volt az első felkelés a globalizált világrend ellen - idézi Michel Foucalult francia gondolkodó véleményét -, amelynek formája rendkívül modern és éppen ennyire őrült is volt. Az 1980-1990-es években az iszlámmal és Iránnal szemben ideológiailag elfogult nyugati véleményformálók a perzsa államot elintézték azzal, hogy reménytelenül elmaradott és tipikusan iszlám jellegű. Valójában ez inkább arról árulkodik, hogy a nyugati gondolkodástól nem idegen az öncsodálat.

Farkasvakság

Az elterjedt elméletek szerint az iráni forradalom a civilizációk közti elkerülhetetlen háború része, amelyben a dühöntő muszlimok és a racionálisan gondolkodó nyugatiak csapnak össze. Utálják a szabadságunkat - fogalmazott sokatmondóan George W. Bush, az USA egykori elnöke. Ez a felfuvalkodott, narcisztikus gondolkodás vezetett ahhoz, hogy ma a Közel-Kelet, Észak-Afrika és Dél-Ázsia egy része részben a kétbalkezes nyugati beavatkozások miatt káoszban vergődik - véli a Bloomberg cikkírója. Donald Trump, az USA mai elnöke azért kezdett újabb szankciópolitikát Irán ellen, mert betegesen vágyik arra, hogy neki tetsző rendszerváltás történjen az országban, amit gazdasági válsággal idézhetnek elő.

Örök emberi törekvés

Tévednek, akik azt hiszik, hogy a Khomeini által bevezetett iszlám köztársaságban a középkor köszön vissza. Valójában ultramodern újításról van szó, hiszen a papi ellenőrzést rendszeres választásokkal egészíti ki. A rendszerrel szemben folyamatosan kihívást intéz saját belső ellenzéke, a demokratikus ellenzék pedig el tudta vetni számos polgári jog alapját és hozzájárult a gazdag szellemi és kulturális élet kialakulásához. A globális világrend elleni első nagy lázadásnak valóban vannak iráni jellegzetességei. Ugyanakkor a Bloomberg cikkírója szerint itt az idő, hogy belássuk: az iráni forradalom csupán egy radikális fejezete volt annak az általános, láthatóan örök emberi törekvésnek, hogy az emberek kialakítsák nemzeti és népi szuverenitásukat.