A nyári uborkaszezonban könnyű megfeledkezni arról, hogy Németországnak a szeptember végi parlamenti választások nyomán néhány hét múlva új vezetője lesz. Úgy tűnik, a három jelöltben egyelőre csak az a közös, hogy egyformán lehet utálni őket: egy nemrégiben készült közvélemény-kutatásban a megkérdezettek 45 százaléka úgy nyilatkozott, hogy egyiküket sem látná szívesen a kancellári székben. Hogyan is volt ez régen? - teszi fel a kérdést Constanze Stelzenmüller politológus professzor a Financial Timeson megjelent cikkében.

A második világháború után Németországnak mindössze nyolc kancellárja volt, öt konzervatív és három szociáldemokrata. Az előbbiek a 72 évből 55-ben álltak az ország élén. (Ez közel 75 százalék, hasonló arányt vélhetően a magyar jobboldal is el tudna érni egypártrendszer üzemeltetése nélkül is, ha beérné hatalmi monopólium helyett hegemóniával – a szerk.) A legendás Konrad Adenauer (1949-1963), akit bebörtönöztek a nácik, 87 éves koráig vezette Németországot, feladata volt a megbékélés megalapozása és az ország lehorgonyzása a nyugati szövetségi rendszerben.

Ludwig Erhard (1963-1966) a piaci liberalizmus híve volt, Adenauer pénzügyminisztereként a második világháború utáni német gazdasági csoda atyjaként tartják számon. Miután a liberális FDP felmondta a CDU-val kötött akkori szövetségét, felbomlott a kormánykoalíció. Ezután Kurt Georg Kiesinger (1966-1969) rövid kancellársága következett, akinek regnálására árnyékot vetett, hogy tagja volt a náci pártnak.

Fél fordulat

A következő kancellár Willy Brandt (1969-1974), a szociáldemokrata párt elnöke volt, aki azzal érdemelte ki a fiatalabb németek tiszteletét, hogy térdre ereszkedett a varsói gettó áldozatainak emlékműve előtt, illetve kereste a hidegháborús enyhülés lehetőségeit a Szovjetunióval.

A brit üzleti lap cikkírója elmesél egy anekdotát, ami apjával történt. Idősebb Stelzenmüller Brant egyik beszédírója volt, és újságíró kollégái megkérték, hogy írja meg a kancellári beszéd paródiáját, amit egy humorista felolvashat. A főnökéhez lojális papa elküldte a szöveget Brantnak, akinek titkára felhívta, és lebaltázta, mondván: a főnök dühös a vicc miatt. Aztán visszakapta a szöveget Brant belegyező megjegyzésével, ami természetesen a Stelzenmüller család archívumába került.

A következő szociáldemokrata kancellár Helmut Schmidt (1974-1982) a két olajárrobbanás idején vezette az országot, amiből a második már sok volt a mélyen eladósodott és a stagflációtól (nulla növekedés plusz infláció) szenvedő gazdaságnak. Emellett csúcsára ért a szélsőbaloldali terrorizmus az országban és az USA-ban a Jimmy Carter töltötte be az elnöki posztot, akinek kormánya tiltakozóhullámot provokálva középhatóságú atomrakétákat telepített Németországba.

Miután a 15 évvel korábbihoz hasonlóan módon az koalíciós partner FDP kihúzta a dugót Scmidt kormányából, az exkancellár laptulajdonosként és újságíróként folytatta pályafutását. Egyszer megkérdezték tőle, hogy újságírónak tartja-e magát, amire azt válaszolta: nem. Hogy miért? Mert, mint mondta, soha nem tudott lemondani arról, hogy alapos munkát végezzen. (A sajtómunkások jó esetben pontosak, de sosem alaposak, mert a hír- és véleménygyártásban gyorsan és röviden kell megszólalniuk – a szerk.)

Egy nagy korszak

A kereszténydemokrata Helmut Kohlt (1982-1998) baloldali bírálói vidéki bugrisnak tartották, ám a sors rendkívüli lehetőséget nyitott meg előtte azzal, hogy regnálása idején ért véget a hidegháború. Levezényelhette a német újraegyesítés első, legnehezebb szakaszát, fontos szereplője volt a kelet-közép-európai volt szocialista országok euroatlanti integrációjának és az euró bevezetését előkészítő diplomáciai folyamatnak. Nem volt idegen tőle, hogy duzzogva válaszoljon a bírálatokra, és miután távozott a hatalomból, pártfinanszírozási és más botrányok árnyékolták be idős korát.

A szociáldemokrata Gerhard Schröder (1998-2005), akit takarítónő mamája egyedül nevelt fel, miután apja eltűnt a háborúban, olyan időszakban került az ország élére, amikor a német újraegyesítés a padlóra vitte a gazdaságot. A szakértők az ősbűnnek azt tartják, hogy a keletnémet márkát egy az egyben váltották át a nyugati valutára, ami felhígította a pénzt. Ezt csak a keresetek ehhez igazításával, azaz a bérek leszorításával lehetett orvosolni, amiről Schröder munkaügyi reformja gondoskodott.

Ez talpra állította a gazdaságot és megspórolta a németeknek a pénzügyi válság idején a megszorításokat. Schröder vezetésével Németország részt vett a balkáni és az afganisztáni NATO-misszióban, és nem vett részt a második iraki háborúban. Imázsát tönkre tette, hogy miután távozott a hatalomból, kisvártatva beült az orosz Gazprom igazgatóságába.

Még egy nagy korszak

Angela Merkel (2005-2021) Kelet-Németországban nőtt fel, szakmája kvantumkémikus, így ő az a kancellár, akinek megválasztása előtt nem sokan gondolták volna, hogy Németország élére állhat. Ehhez képest jelenleg ő a leghosszabb ideje szolgáló kormányfő a nyugati világban. Politikai hagyatékáról sokat fognak vitatkozni az utókorban, mert erőteljesen centrista kormányzása, ami négy választási győzelemhez segítette, egyben űrt hagyott a jobboldal jobb szélén, ami utat nyitott egy euroszkeptikus, radikális napcionalsta párt létrejöttéhez.

Hogy mire használta volna a hatalmát „normális” időkben, az már soha nem fog kiderülni, mert gyakorlatilag válságok egymást követő viharain át kellett navigálnia országát. A pénzügyi válság 2007 nyarán kezdődött és csúcsán, 2008-2009-ben minden éppen regnáló európai (és az amerikai) kormány látványos bukását okozta. Ezt követte az eurózóna adósságválsága, élén a görögöknek nyújtott három segélycsomaggal, ami a közös európai valuta csődjével fenyegetett. A tízes évek közepén a bevándorlási válság váltotta fel ezt, Ukrajna de facto összeomlásával és az orosz beavatkozással színezve, majd az évtized végén lecsapott a koronavírus-járvány.

Németország nyolc kancellárjáról elmondható, hogy azt követően állhattak az ország élére, hogy életükben átestek valamilyen megpróbáltatáson. Schröderig bezárólag valamilyen módon mindegyiküket érintette a második világháború, Merkel a hidegháború gyermekeként a keletnémet rezsimben nőtt fel. A szeptemberi választási kampány három jelöltjére, Annalena Baerbockra, a Zöldek, Armin Lascnetre, a CDU/CSU és Olaf Scholzra, az SPD jelöltjére ez nem igaz, amiért hálát lehet adni az égnek. A Financial Times cikkírója szerint ugyanakkor kérdés, hogy enélkül kellően felkészültek-e arra, hogy Németország kilencedik kancellárjává váljanak.