A képlet a következő. Egy nagy, gazdag és fontos ország olyan választásra készül, amely kulcsfontosságú a jövő generációinak sorsa szempontjából, a szavazás előtti kampány izgalmas kül- és belpolitikai környezetben folyik. A politika iránt érdeklődő átlagpolgár azt várná, hogy a versenyző jelöltek nagy ívű programokkal, vitatott, de különleges ötletekkel állnak elő. Miközben azonban Németország 2021. szeptember végén egy ennek a leírásnak megfelelő szavazás előtt áll, az izgalmas vibráló közéleti vitáknak semmi nyoma – írja szomorúan Andreas Kluth, a Bloombergen megjelent véleménycikkében.

Az ország csak oldalaz a választás felé, a kampány érdektelen, banális, unalmas, összességében kiábrándító, dicstelen egy olyan demokráciában, amely komolyan veszi magát. Pedig évtizedek óta nem fordult elő, hogy a regnáló kancellár nem száll ringbe, következésképpen biztos, hogy Németországnak új vezetője lesz a szavazás után. Emellett választás eredményétől függően számos különféle kormánykoalíció alakulhat, aminek még izgalmasabbá kellene tennie a politikai versenyt.

A napirenden lévő kérdések alapvetően formálják Németország, Európa és a világ jövőjét. A lista élén áll a pandémia, aminek további lefolyását csak találgatni lehet, a folytatásban jön a klímaváltozás problémája, illetve a technológiai forradalomé, két olyan ügyé, amelyek teljesen felforgathatják az emberek mindennapi életét.

A háttérben Kína felemelkedése, az USA befelé fordulása, a két gigászi ország egymásnak feszülése és Oroszország kitartó revansizmusa színezi a képet. Mindez veszélyezteti azt a nemzetközi kereskedelmi rendszert, amelynek Németország az egyik nagy haszonélvezője, és ha ez nem lenne elég, az ország jövendő vezetőjének szembe kell néznie azzal, hogy sokan úgy vélik, a németek nem veszik ki eléggé részüket a Nyugat kollektív biztonsági rendszerének üzemeltetéséből.

Mintha a Holdon lennének

Ezek a körülmények egyáltalán nem érződnek a kancellárjelöltek kampányolásán, kicsit úgy viselkednének, mintha nem ezen a világon élnének. Németország következő kancellárja szinte biztosan vagy Armin Laschet, a konzervatív CDU/CSU páros, vagy Annalena Baerbock, a Zöldek, vagy Olaf Scholz, a szociáldemokrata SPD jelöltje lesz. Egyikük sem nevezhető karizmatikus vezetőnek. Laschet langyosan viszi Angela Merkel kancellár centrista vonalát, miközben hajlamos a bohóckodásra, például nemrégiben lencsevégre kapták, amint a háttérben vihog, miközben a német államfő az árvíz áldozatairól beszélt.

Sholz tipikus pártfunkcionárius és állami tisztviselő, aki a konzervatív-szociáldemokrata kormány szigorú pénzügyminisztereként olyan baloldali irányt visz, amelyben még saját pártjában sem igazán hisznek, ráadásul nem ő vezeti az SPD, hanem egy tőle balra álló elnökpáros. Baerbock két évtizeddel fiatalabb versenytársainál, korábban új arcként lépett színre, ám egy sor hibát követett el, például szebb életrajzot adott meg magáról a valóságosnál, így védekezésre kényszerült. A szavazók könnyen arra a következtetésre juthatnak, hogy nem készült fel Németország vezetésére.

Rossz hangulat

Ennek eredményeként a választók az érdektelenség és a lesajnálás között ingadoznak, amikor a teljesítményüket megítélik. A választáson pártokra, nem kancellárjelöltekre fognak szavazni, de a közvélemény-kutatók az utóbbiak támogatottságát is mérik. A Forsa intézet felmérése szerint a szavazóknak csak 15 százaléka adná a vokság Laschetre, 18 százaléka Baerbockra és 21 százaléka Scholzra. Ez azt mutatja, hogy lényegében csak saját pártjuk tagsága vagy még az sem áll mögöttük.

Korábban különböző konferenciákon még határozott véleményük volt arról, mit kell tennie az ország következő kormányának, ám amióta kancellárjelöltek lettek, a német politika régi szabályát követik: ne mondj semmi világosat, karaktereset vagy egyszerűen érthetőt, magyarán a legjobb, ha nem mondasz semmit! Ugyanez igaz a pártok 100-200 oldalas választási programjaira.

Az elmúlt négy választáson Merkel mesterien alkalmazta az „aszimmetrikus demobilizáció” taktikáját, aminek lényege, hogy viselkedésével mintegy leszedálta a szavazókat abban bízva, hogy az ellenfél támogatói úgy érzik, nincs esély a változásra és otthon maradnak, miközben a kormánypártiak ugyanezt támogatva részt vesznek a szavazáson. Az új jelöltek azonban nem tudnák ezt a leköszönő kancellár után csinálni.

Oké, hogy unalmas, de ennyire?

A németektől nem lehet elvárni, hogy olyan színes választásokat rendezzenek, mint az amerikaiak vagy a franciák, ahol karakteres jelöltek hajtanak a legfőbb vezetői posztokra. A háború utáni német politika éppen arra épült, hogy kerülni kellene a kiugró, de demagóg figurákat a politikában, akik katasztrófába vitték az országot és a világot. Így a németek még büszkék is visszafogottságukra a politikában.

Ugyanakkor ez a politikai kultúra kedvez a kisszerű, unalmas pedantériának és a minden éles helyzetet kerülő, szertartásos viselkedésnek – véli a Bloomberg cikkírója. Ennek az az eredménye, hogy a választási kampányok és a szavazások eredményeként újratermelődik egy ország, amely a világon a néző szerepét játssza ahelyett, hogy az egyik játékos lenne. Ez kisebb részben a politikusok, a képviselőjelöltek hiába, a fő felelősség a választókat terheli.