A koronavírus-járvány ugyan nagy gazdasági károkat okozott, de nem változtatta meg a piacok alapvető működési logikáját. A Brent március közepére hordónként 36 dollárra, az észak-amerikai WTI 32 dollárra csökkent, amivel az 1990-es évek elejének szintjére csúsztak vissza - kezdi az árak hosszabb távú növekedését előre jelző cikkét Nick Butler, a londoni King's College professzora a Financial Timeson (FT) megjelent cikkében. (Az árak csökkenése tovább folytatódott, a Brent és a WTI a 20-30 dollársor tartományba csúszott vissza - a szerk.) A jó hír a befektetőknek az, hogy ezen ponton beindulnak az árcsökkenés ellen ható tényezők.

Nem is olyan sokára, már a következő hetekben fordulhat a kocka az olajpiacon annak ellenére, hogy jelenleg az árháborúba bonyolódott Szaúd-Arábia és Oroszország is azt kommunikálja, hogy készek a végtelenségig ütni egymást és az amerikai olajpala-termelőket. A rossz hír az olajipar befektetések birtokosainak, hogy az FT cikkírója szerint az áremelkedés igencsak behatárolt lesz, azaz gyorsan elérheti plafonját.

Kapcsolódó

Kieső termelés, hiányzó export

Az első tényező, ami a fordulat mellett szól, nem újdonság: a hordónként 40 dolláros árszint alatt több vállalkozás, főként amerikai olajpala-termelők veszteségessé válnak, és ha viszonylag gyorsan le tudják állítani a kitermelésüket, akkor kiesnek az olaj kínálati oldaláról. Az International Energy Agency azt jósolja, hogy az év hátra lévő részében több mint napi 600 ezer hordó vagy még ennél is nagyobb mennyiség tűnhet el a piacról, pusztán azért, mert egyes cégeknek súlyos pénzügyi gondjai támadhatnak, s így a csőd szélére kerülhetnek.

Ahogy az olajpala-termelés csökken, úgy nő a valószínűsége annak, hogy az OPEC és az azon kívüli nagy olajországok - Oroszország, Brazília, Mexikó -, azaz az OPEC+ mégis megállapodik saját olajkitermelésének mérsékléséről. A hangos veszekedés közepette ugyanis minden hadakozó országban súlyos költségvetési gondokat okoz az olajexport-bevételek kiesése, ezért érdekeltek az egyezségben. Ez még Szaúd-Arábiára is igaz, amely látványosan növelte olajkivitelét, hogy alávágjon ellenfeleinek, kihasználva, hogy a világon legalacsonyabb áron tudja felszínre hozni a fekete aranyat.

Változó kereslet

Eközben Kína, ha valóban kilábal a járvány okozta felfordulásból, és újraindul a termelés, akkor újra megjelenhet, mint világ legnagyobb olajimportőre. Szintén az IEA becslése, hogy a járvány okozta gazdasági lassulás nyomán napi 1,8 millió hordóval kevesebbet vásároltak - ez adja a becslések szerint világszinten napi 2,5 milliós kiesés nagyját.

Az OPEC arra számít, hogy az év eleji zuhanás miatt egész évben átlagosan napi 900 ezer hordóval lesz kisebb a világ olajkereslete, mint korábban várták, ami a teljes fogyasztásnak mindössze egy százaléka. Összességében az FT szakírója szerint a jelenlegi keresletcsökkenés átmeneti, így Kína visszatérhet korábbi napi 10 millió hordós olajimportjához.

Emellett a keresleti oldalon jelentkezhet a világ kormányai és jegybankjai által bejelentett ösztönzőprogramok hatása. Az USA és az EU több tíz milliárd dollárt, illetve eurót önt a piacra, Kínából nem érkezett pontos szám, de a nagyságrendet érzékeltetheti, hogy a 2008-as pénzügyi válság idején 500 milliárd dolláros kormányzati pénzesővel igyekeztek életet lehetni a gazdaságba, amelyet a kereslethiány kiszáradással fenyegetett.

Szóval hol lehet a teteje?

Az FT professzor publicistája arra is vállalkozott, hogy megjósolja, meddig emelkedhet a kőolaj világpiaci ára. Ha az OPEC+ meg tudna állapodni egy napi 1,5 millió hordós kínálatcsökkentésről, akkor hordónként 45-50 dollárig mehetne fel a fekete arany ára. A piac jelenleg nagyon bizonytalan és hullámzó, mert az árat alapvetően nem a kereslet-kínálati viszonyok, hanem a spekulációs üzletek mozgatják. Ezt bizonyítja, hogy miközben az árcsökkenés az év elejéhez képest elérte az 50 százalékot, az IEA várakozásai szerint az év első negyedében kevesebb mint háromszázalékos lesz a valóságos keresletcsökkenés.

Az árak növekedésének azonban gátat szab, hogy a bevételre szomjúhozó olajtermelők várhatóan át fogják lépni a kvótájukat, több olajat akarnak majd eladni, mint amiben megállapodtak. Növelheti a kínálatot, ha az olyan országokban, amelyekben belső konfliktusok (Líbia, Venezuela), illetve szankciók (Irán) fogják vissza az exportot, a hiányzó bevételek rendszerváltással fognak fenyegetni. Ezeknek az országoknak a vezetése mindent el fog követni, hogy ezt elkerülje, amihez valamilyen úton-módon meg kell oldania az olajkivitelt, amiből pénzhez juthat. Végül az olajpala-termelők egy része is visszatérhet a piac kínálati oldalára.

A szakíró két végkövetkeztetést von le ebből. Az egyik, hogy az árak hosszabb távon a piaci realitásokhoz fognak alkalmazkodni, akárhogyan is spekulálnak most a pénzpiaci szereplők. A másik, hogy az OPEC+ résztvevői csak azon az áron tudnak hatást gyakorolni az árakra, hogy feláldozzák termelési kapacitásuk egy részét. Az olajpiacon ugyanis - de az általában az energiapiacra is igaz - nagyobb a kínálati kapacitás, mint a keresleti. A befektetők jobban teszik, ha megbékélnek ezzel.