A riói olimpia sportnyelven szólva ki nem kényszerített hiba, vagy, ha tetszik, mesterségesen előidézett, szükségtelen katasztrófa. Így minősítette a New York Times az augusztus közepén tartott játékokat néhány héttel a versenyek kezdete előtt, utalva a környezeti, technikai, biztonsági problémák tömkelegére.

Akik szeretik a sportot és ezen beleül az olimpiát, elkeseredve olvashatták az amerikai napilap cikkét, s bár az igazán nagy tragédia az utolsó napig elmaradt, valójában az aggodalmak igaznak bizonyultak.

A riói környezettel összefüggő betegségek, a sportolókat és kísérőiket érő rablótámadások, a bezöldült, büdös uszoda, a félkész szállások, a ragasztószalaggal javított terempadló, a közlekedési mizéria igazolták, hogy nem voltak alaptalanok az aggodalmak.

Túl nagy siker

Az olimpia megrendezése olyan nagy falattá nőtt, hogy jószerivel nincs olyan világváros, amely képes lenne elfogadható áron, tökéletes technikai szinten és teljes biztonságban megrendezni a játékokat - írta az SFGate-ben megjelent cikkében Paul Christesen, a Dartmozuth College professzora, aki évtizedek óta foglalkozik a modern kori olimpiákkal.

Ironikus módon az olimpia éppen saját sikerének, hihetetlen népszerűségének esett áldozatul. Ennek eredményeként érte el egy sajátos betegség: a gigantománia.

Határ a csillagos ég

A nyári játékokon tartott versenyek száma 1980 óta másfélszeresére, a részt vevő sportolóké kétszeresére, a rendezvény lebonyolításához szükséges személyzeté háromszorosára nőtt. A londoni olimpián 10 ezer sportoló versenyzett 350 ezres háttérapparátus támogatásával. Rióban hasonló volt a helyzet.

Nem meglepő, hogy a költségek az égbe szöktek. A riói olimpia, figyelembe véve a tervezett keretek túllépését is, 20 milliárd dollárba kerülhet Brazíliának (ami másfél Paks 2. atomerőmű ára). Eközben az országot gazdasági válság sújtja, hónapokig nem kaptak bért a tanárok, az egészségügyi dolgozók és rendőrök. Utóbbiak az olimpia előtt a riói repülőtéren tartott demonstrációjukon eltanácsolták a várostól turistákat.

Kevés jelölt

Nem meglepő, hogy egy kézen meg lehet számolni azoknak a városoknak a számát, amelyek készek és képesek lennének megrendezni egy nyári vagy téli olimpiát. És ezek jó része olyan országban van, amelynek politikája aligha egyeztethető össze a békés versengés és az emberi jogok tiszteletének olimpiai eszményével.

Ezek közé tartozik a 2014-es téli olimpiát megrendező Szocsi. A 2022-es téli játékok rendezéséért már két olyan város, a kazahsztáni Almati és Peking jelentkezett, amelyek országának kormánya hadilábon áll az emberi szabadságjogok tiszteletben tartásával. (Végül a biztosabb anyagi hátteret kínáló kínai fővárosé lett a rendezés joga - a szerk.)

Az elvetett lehetőség

A gondok a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tudatáig is eljutottak. A szervezet 2014-ben szemügyre vett egy sor változtatási lehetőséget. Köztük a decentralizált rendezését, amely azt jelentené, hogy a versenyszámokat egy időben, de a világ különböző városaiban tartanák. A NOB tagjai elvetették az ötletet, mert túl radikálisnak tartották.

Pedig hosszan lehet sorolni a megosztott olimpia előnyeit - véli Paul Christesen. Menjünk szépen sorjában.

A kisebb kezelhetőbb

Az első előny, hogy a kisebb költségek utat nyitnának azelőtt, hogy százával jelentkezzenek a városok egy-egy sportág vendégül látására. Olyan versenyeket választhatnának, amelyek népszerűek az országukban, ezért kiépült az infrastruktúrájuk. Így az új létesítmények építésével járó felfordulás nem rombolná a környeztet.

Manchester például, amely világszínvonalú velodrómmal rendelkezik, kiváló helyszínt kínálna pályakerékpárosoknak. A görögországi Athénban a softballpálya az olimpia után kihasználatlan marad, míg az USA Georgia államában lévő Athénban egy hasonló stadion építése évtizedeken át hasznosuló beruházás lenne.

Tágabb értelemben

A decentralizált szervezés tágabb értelemben újra globális eseménnyé tenné az olimpiát. Tucatnyi ország vehetne részt benne, amelyek enélkül nem lennének képesek bekapcsolódni a rendezésbe. Ahelyett hogy a játékoknak helyet adó nagyváros országának nacionalista önfényezéséről szólna a világ legnépszerűbb sporteseménye, az emberek, a nemzetek sokféleségére hívná fel a nézők figyelmét az olimpia.

Ne feledjük, hogy amikor több mint 100 éve kitalálták, hogy a versenyek négyévente vándoroljanak, még nem volt tévé és internet. A nézők csak úgy láthatták a kedvenc sportolóikat, ha kimentek a stadionokba és más versenypályákra szurkolni nekik. Ma a többségük a képernyőn követi az eseményeket.

A versenyek utáni programok

A változtatással a NOB jobban eleget tehetne annak a küldetésének, hogy a sportot az emberek egyenjogúsága, kölcsönös tisztelete és a béke hírnökévé tegye. Mivel egy-egy városba kezelhető számú versenyző érkezne, a hagyományos versenyszámokon túl más eseményeket is rendezhetnének.

Például olyan játékokat, amelyekben a sportolók összekeverednének, vegyes csapatokat alkotva mérkőznének meg egymással barátságos meccseken, nem nemzetüket, hanem csak saját magukat és a sportot mint társasjátékot képviselve. Vagy gyerekeknek tarthatnának edzéseket - micsoda élmény lenne nekik, hogy világklasszis sztárok foglalkoznak velük.

Vakmerő lépés

Kétségtelenül van valami különleges abban, hogy a világ sportolói négyévente összegyűlnek egy olyan rendezvényre, amelyet a világ miden táján figyelemmel kísérnek az emberek.

Ezt a hagyományt meg lehetne őrizni azzal, hogy a nyitó- és záróünnepséget is megtartanák, vagy mindig más-más városban vagy egy-egy kiválasztott helyen. Az előbbi például lehetne az olimpia szülőhelyén, a görögországi Olümpiában vagy a NOB székhelyén, a svájci Lausenne-ban.

Az olimpiai események szétszórása a világ minden tájára vakmerő lépés lenne. A nagy gondok megoldása azonban nagy elszántságot igényel. És látva, ahogy a Brazília, a világ egyik legnagyobb országa megroggyant a rendezés feladatának óriási súlya alatt, talán elmondhatjuk: ideje, hogy a NOB bölcs döntéseket hozzon - véli Paul Christesen a több milliárd sport- és olimpiaszerető ember egyike.