A thatcherizmus halott, éljen az európai kontinentális szociális piacgazdaság! Nagyjából ezzel lehetne jellemezni Boris Johnson brit miniszterelnök, a brexiterek pápájának gazdaságpolitikáját, ami a kormány új költségvetéséből kirajzolódik – véli Philip Stephens, a Financial Times publicistája. Ez valami egészen más, mint amire a brit kilépés után számítani lehetett. Amikor az Egyesült Királyság januárban de facto szakított az EU költségvetési szabályaival, Johson kijelentette, hogy eljött a liberalizáció ideje.

Sokan azt gondolták, hogy a szigetország egy szabadpiaci gazdasággá válik, amely a piaci versenyben megleckézteti a kontinentális Európa agyonszabályozott kapitalizmusát. Bemos egyet a korporatív német, egy másikat meg a dirigista francia gazdaságnak. Egy alacsony adó- és bérkörnyezetet kínáló, lazán szabályozott versenytárs emelkedik fel Európa partjainál. Úgy tűnik, a brit kormányfő nem olvasta az erről szóló cikkeket. A 2016-os brexitreferendum átütő szlogenje, miszerint „Visszavesszük az irányítást!”, nála az jelenti, hogy kormánya kezébe veszi a gazdaság irányítását.

A magyarázat egyszerű: Johnson fenn akarja tartani azt az új szövetséget, amelyet a brexit támogatása Anglia viszonylag jómódú keleti és déli, illetve szegény északi része között összehozott. Ez segítette győzelemre a 2019 végi parlamenti választáson. A mostani konzervatív kormány nem a piaci szabályozást és az állami beavatkozást pártolók között húzza meg a választó vonalat, hanem a kulturális, identitási határvonalat húz a nacionalisták és a kozmopoliták között.

Micsoda különbség!

Margaret Thatcher a kicsi állam, az adócsökkentések és a takarékos költségvetés híve volt, támogatta a piac „kreatív rombolását” azzal a megfontolással, hogy az az iparág, amelynek állami támogatásra van szüksége nem életrevaló. Ennek áldozatául esett a brit acél- és hajógyártógyártás. A prosperitást ebben a felfogásban, az újat teremtő vállalkozói szellemtől várták. Ezzel szemben Johnson munkahelyteremtést, az üzleti vállalkozások támogatását és a gazdasági növekedés állami ösztönzését ígéri kormányának törvénykezési terve szerint. A kontraszt oly hatalmas, hogy az igazi thatcheristák ezt a konzervatív gazdaságpolitikai elárulásának tarthatják.

A londoni kormány nemes egyszerűséggel az ország régiói közti gazdasági szakadék betömését ígéri, a világ vezető nemzetévé akarja tenni a szigetországot az élettudományok terén és még az első önálló brit űrkutatási programra is elkülönít 400 millió fontot. Milliárdokat tervez költeni az infrastruktúrára és az élethosszig tartó tanulás támogatására, továbbá borítékolhatóan jut a skótok „megvesztegetésére”, hogy lemondjanak a függetlenségről.

Meddig tarthat?

A pénzszórás mellett a kormány azt ígéri, hogy megvédi a brit vállalatok szellemi tulajdonait, a „stratégiai” ágazatok és vállalatok, amelyek élenjáró technológiát képviselnek bármikor számíthatnak London támogatására. Thatcher úgy gondolta, hogy az állam a prosperitás akadálya, Johnson a növekedés kulcsát látja benne.

A háttérben azonban nem társadalomfilozófiai vagy szakpolitikai megfontolások vannak – bár a 2008-as járványt követő, tíz éven át tartó megszorító gazdaságpolitika és a koronavírus-járvány okozta pusztítás után indokolt lehet az állam erősebb gazdasági szerepvállalása -, hanem egyszerűen az, hogy a társadalmi rétegek említett koalíciójának fenntartásával megőrizze szavazóbázisát, és ezzel hatalmát.

Kérdés, meddig tarthat ki ez a szövetség. A jómódú konzervatív szavazók nem adták fel a kisebb állam és az alacsonyabb adók támogatását. Az Anglia déli részén élő pénzes tory szavazók nem hajlandóak korlátlanul támogatni az északi részen lakó csóringerek felzárkóztatását. Eközben az állami eladósodás, amely a járvány alatt megindult, az osztogatás miatt tovább nőhet, aminek a végső szaldója az, hogy Johnson nem lesz képes betartani az ígéreteit. Ez azonban olyan híd, amelyen akkor fog végigmenni, ha odaért. És ha lesz híd.