A Napi Gazdaság csütörtöki számának cikke

Valójában kevés az újdonság a Libor-manipulációs botrány kirobbanása óta, hiszen azt, hogy a londoni bankközi kamatláb mozgásának kevés köze van a realitás világához, már 2008−2009-ben megírta a pénzügyi sajtó. Ami változott azóta, hogy a Barclays az éveken át tartó és mindennapos csalássorozatot beismerve megegyezett a hatóságokkal − és az okozott károkhoz képest rendkívül alacsony, még a félmilliárd dollárt sem elérő bírságot fizetett −, ez pedig a hivatalos szervek és politikusok tagadásának összeomlása volt: a bizonyítékok közzététele után már nem lehetett úgy tenni, mintha a régóta sejtett manipuláció csupán gyanúsítás lenne. A becslések szerint 400-800 ezer milliárd dollárnyi pénzügyi eszköz, értékpapír és hitel értékét közvetlenül meghatározó kamatlábat érintő befolyásolás ténye így némi késéssel óriási felháborodáshullámot indított, a brit parlament után már az amerikai kongresszus is meghallgatásokat kezdeményezett a kérdésben. Az Economist nevű brit hetilap − amelyet nehezen lehetne a bankárokkal szembeni elfogultsággal vádolni − már arról írt, hogy a pénzügyi világ egy olyan, az egész iparágat átalakító és visszaszorító per- és szabályozáshullámmal szembesülhet, mint amivel a dohányipar találkozott a nyolcvanas évektől kezdve.

Már a brit és az amerikai hatóságok Barclays-szel kötött megállapodásából is egyértelmű volt, hogy az ügy nem korlátozódik a brit bankra, a pénzintézet kereskedői ugyanis egyedül nem is tudták volna manipulálni a kamatlábat. A Libor meghatározásakor a 18 részt vevő bank beküldött kamatbecsléseiből a 4 legmagasabbat, valamint a 4 legalacsonyabbat kiszűrik, és a maradék tíz kamatbecslést átlagolják − a Barclays pedig kifejezetten törekedett arra, hogy ne legyen a kamat szempontjából fontosabb tíz bank között, elkerülve így a reflektorfényt. A jóval gyengébb helyzetben lévő Royal Bank of Scotland és az HBOS − amelyeket nem sokkal később ki kellett mentenie a brit kormánynak − viszont rendszeresen az átlagnál jelentős mértékben alacsonyabb kamatokat küldött be. Feltételezések szerint egyetlen bank kereskedőinek magánakciójánál sokkal bonyolultabb összjátékra volt szükség ahhoz, hogy a naponta meghatározott kamatlábat néhány bázisponttal eltéríthessék. Vizsgálatokat folytat az európai, a svájci, a kanadai és a japán tőkefelügyelet is, nem csupán a Libor, hanem a hasonló szerepet betöltő Euribor és a tokiói Tibor befolyásolásával kapcsolatban is.

A Libor kamatlábat meghatározó bankok többsége − köztük a szektor olyan meghatározó szereplői, mint a Deutsche Bank, a UBS, a JP Morgan és az HSBC − már jelezte, hogy a tőkepiaci hatóságok vizsgálódnak náluk; a várakozások szerint ezek hasonló peren kívüli megállapodásokkal, bírságokkal és botrányos beismerésekkel végződnek, mint a Barclays esetében. A beismerések és az így nyilvánosságra kerülő bizonyítékok viszont megnyitják az utat a magánvádas kártérítési perek előtt. Az elemzők egyelőre nem mernek pontos becsléseket adni ezek várható kimeneteléről, hiszen a nemzetközi pénzügyi jog eddig ismeretlen területeit kell felfedezni a most kezdődő perekben: nyilvánvalóan nincs precedens arra, hogy − szélsőséges példával élve − egy ausztrál kisvállalkozó hogyan tudna kártérítést követelni egy, a kamatokat manipuláló svájci bankcsoporttól.

Ha nagy nehezen átvészeli is a bankszektor a kártérítések és perek tömegét, az új, hitelesebb benchmarkok meghatározásával is meg kell birkóznia. A Bloomberg összeállítása szerint a vállalatok a kamatbotrány óta még inkább a kötvénypiac irányában tájékozódnak, mintsem bankhitelből remélnének forrást. Az egyik megoldás az lenne, ha nem a bankok által benyújtott becsléseket, hanem a valódi piaci adatokat vennék alapul − ez azonban a jelenlegi helyzetben nem járható út. A bankközi hitelpiac ugyanis a válság óta gyakorlatilag befagyott, és az azóta eltelt években sem kapott erőre a volumen: a pénzintézetek bizalmatlanok, nem szívesen hiteleznek egymásnak, egyébként is inkább hitelállományuk leépítésére koncentrálnak. Az is megnehezíti a piaci kamatokra való átállást, hogy a bankközi hitelpiac továbbra is teljesen szabályozatlan − hiába indult be egy óvatos reformfolyamat 2009-ben a BIS és az FSB ellenőrzése alatt −, tehát nem transzparensek a bankok valódi hitelköltségei. A korábbi korlátozott Libor-reformmal megerősített átláthatóság ráadásul ártott a kamatláb hitelességének: a bankok részben éppen azért kezdték hamisítani a kamatbecsléseiket, mert nem akartak túl kockázatosnak tűnni.

A Libort összeállító brit bankszövetség (BBA) és a szintén a bankok képviselőiből álló nemzetközi swap- és derivatív piaci bizottság (ISDA) a Financial Times szerint már munkacsoportot alakított, melynek feladata a hitelességét elvesztő kamatláb reformjának kigondolása. Az apróbb változtatásokon kívül felmerült az is, hogy másik, piaci kamatlábbal pótolják a Libort − például az amerikai államkötvények repokamatlábával −, a meglévő szerződéseket azonban nehéz lenne egyszerűen átvezetni egy másik benchmarkra; ráadásul például a Fed a kötvényvásárlásaival jelentősen torzítja ezt a piacot is. Egy másik lehetőség lenne, ha a bankok kamatbecsléseit kötelezővé tennék, tehát a benyújtott kamatlábakon valóban hitelezniük kellene.

Kasnyik Márton