Kutatások bizonyítják, hogy a szankciópolitika egy ország ellen az esetek túlnyomó részében hatástalan, amire a legjobb példa az Észak-Korea ellen hosszú idő óta érvényben lévő korlátozások rendszere – írja az az elzárkózó diktatúráról szóló híreket és elemzéseket közlő nknews.org internetes portál.

Az elzárkózó, kőkemény diktatúra elleni szankciók hívei azzal érvelnek, hogy a korlátozások „okosak”, Észak-Korea gazdasági erejének elapasztását célozzák, illetve a rendszer elitjének életét keserítik meg. Már csak azért is szükség van az ország elszigetelésére – folytatódik az érvelés –, mert elfogadhatatlan az uralkodó réteg rongyrázó életmódja és a társadalom egészének szegénysége közötti kiáltó ellentmondás.

Kapcsolódó

Ez a felfogás azonban magában hordoz egy súlyos kérdést. Ha a szankciók, amelyek jelentős része évtizedek óta érvényben van meggyengítik a rezsim elitjét, hogyan lehetséges, hogy mégis fenn tudja tartani luxus színvonalú életmódját? A szankciók hívei két fő célt jelölnek meg, amelyek szerintük ezzel a politikával elérhető.

Az egyik, hogy megváltoztassák az észak-koreai kormány viselkedését oly módon, hogy megfosztják az erőforrásoktól, amelyekkel üzemeltetheti az országot. A másik, hogy a rezsim szorongatott vezetését tárgyalásokra kényszerítsék. Ez az a felfogás, amelyet nemzetközi tapasztalatokat összegző kutatások nem támasztanak alá, magyarán a szankciópolitikával ritka kivételektől eltekintve nem lehet elérni ezeket a célokat. Ami Észak-Koreát illeti a rezsim a borzasztó külső nyomás ellenére vidáman folytatja hagyományos és atomfegyverekből álló arzenálja fejlesztését.

Trump nem ért el semmit

Ezzel szemben azt szokták felhozni, hogy a Trump-adminisztráció teljes zárlatot elrendelő intézkedése kényszerítette tárgyalóasztalhoz Kim Dzsongun diktátort. Ezt azonban megkérdőjelezi, hogy miután a 2019. februári csúcstalálkozójukról eredmény nélkül tértek haza a felek, Phenjan teljesen bezárkózott, minden diplomáciai kommunikációt megszüntetett. Más szóval vagy csak futó eredményt ért el az amerikai kormány, vagy Kim Dzsongun csak azért ült le Trumppal, mert azt gondolta, biztonsági garanciákat – azaz a szankciók lazításánál jóval többet – kaphat az amerikai féltől.

Mindez nem érdekli a szankciópolitika híveit. Érvelésüket addig ismételgetik, ameddig egy ügy kezelésének standard elemévé válnak, így nem lehet tőlük eltérni, s bármilyen politikai döntést eleve meghatároznak. Ez megmutatkozik abban, hogy a korlátozások támogatói szerint az átlag embereket nem éri kár a zárlat miatt, mivel a rezsim amúgy is szegénységben tartja őket és a humanitárius támogatások eljuthatnak hozzájuk. Másrészt a népet a szenvedés ráveheti, hogy fellázadjon a hatalommal szemben.

Súlyos következmények

A valóság azonban az, hogy a szankciók miatt az agrártermelés csökkent az országban és a humanitárius segítségnyújtás akadozik. A szankciópolitika híveiről azonban ez is lepattan, az ország urai teszik felelőssé mindenért, mondván: miközben az észak-koreaiak éheznek a rezsim nukleáris fegyvereket fejleszt. A nemzetközi közösséget azonban ez nem menti fel saját felelőssége alól például azért, hogy a kereskedelmi blokád miatt nem jutnak el az országba az életmentő egészségügyi eszközök és berendezések.

Szerencsére a szankciókkal kapcsolatos diskurzus változóban van. Az ENSZ Észak-Koreáért felelős jelentéstevője, Tomás Ojea Quintana rendszeresen felhívja a figyelmet arra, milyen hatással van az átlagemberekre az országot sújtó szankciórendszer. Emellett 65 millió támogatót felvonultató 55 civil szervezet írt levelet Joe Biden amerikai elnöknek azt indítványozva, hogy függesszék fel a fűnyíróelven működő szankciórendszert. Ennek ellenére az amerikai külpolitika egyelőre gondolkodás nélkül támogatja a mindent kivasaló szigort. Ökölrázás van ahelyett, hogy a szakértők demokratikus társalgást folytatnának a teendőkről.