Az Egyesült Államok elnöke magasról tesz legtöbb ellátandó feladatára, miközben kabinetfőnöke kinézett pár ügyet, amelyben saját politikát követ. Ez a biztos receptje annak, hogy valami nagyon félresikerüljön! - indítja elemzését Jonathan Bernstein politológus professzor, a Bloomberg publicistája. Itt az ideje, hogy felfrissítsük ismereteinket arról, hogy Donald Trump siralmasan gyenge kormányfői képességei hogyan ássák alá az elnökségét. Jelenlegi kabinetfőnöke, Mick Mulvaney éppen most írja ennek a kacskaringós sztorinak a legrosszabb fejezetét.

A Bloomberg szakírója szerint már Trump elnökségének elején világossá vált, hogy a kormányzati ügyek menedzselésében való járatlansága olyan súlyos problémákhoz vezethet, amelyek végig jellemezték Jimmy Carter (1976-1980) elnökségét, illetve első szakaszában Bill Clintonét is (1992-2000). Borítékolható volt, hogy egy erős kabinetfőnök hiányában káosz alakul ki, és éppen ez történt, amikor Reince Priebus töltötte be ezt a posztot (2017. január-2017. június). Ezt követően John Kelly idején (2017. augusztus-2019. január) valamelyest javult a helyzet, ám ettől nem függetlenül Kellyt felőrölte az elnök és a saját munkája.

Kapcsolódó

Előre látható volt

A Bloomberg publicistája szerint nem volt várható, hogy utóda, Mulveney alatt javulni fog a helyzet, ugyanis semmi sem változott: az elnöknek nem sikerült javítania önfejű kisvállalkozók "vezetési" képességeire hajazó stílusán. Trump formálisan ki sem nevezte: titulusa szerint ügyvezető kabinetfőnök. Ennek ugyan nincs jelentősége ennél a posztnál, amely nem igényli a szenátus jóváhagyását, ám jelen esetben az ügyvezető jelző mégis üzen valamit. Nevezetesen azt, hogy a kabinetfőnököt könnyen figyelmen kívül hagyhatják.

A helyzet azonban rosszabb annál, mint ha csak fejetlenség lenne a Fehér Házban, s ez nem csupán a kormányzást, Trump elnökségét, de az országot is fenyegeti. Úgy tűnik, Mulvaney nem törődik azzal, amivel egy kabinetfőnöknek normálisan foglalkoznia kell. Nem irányítja az Fehér Ház stábját, nem szervezi az elnök politikai napirendjét, nem gondoskodik arról, hogy ellássa feladatait. Nem törődik az ország kül- és biztonságpolitikájával, amelyeket Trump kézi vezérléssel felügyel.

A Trump-féle adminisztrációban a kabinetfőnök alapproblémája az, hogy féken kell tartania az elnök legrosszabb ösztöneit, ám ezt úgy kell tennie, hogy ne vonja magára a főnök haragját. Kelly megpróbálta ezt, de belebukott. Mulvaney más választ ad a kihívásra: meg sem próbálja jó útra terelni Trumpot.

Önjáró lett

Ehelyett egy sor saját politikai célt tűzött maga elé, és - ahogy az a Washington Post alapos elemzéséből kiderül - egy hűbérbirtokot épített ki ezek köré, magyarán ezek esetén ő diktálja egy sor minisztériumnak, ügynökségnek és kormányzati szakértőnek, hogy mit csináljanak. Ez más, mint Trump első kabinetfőnöke Priebus fél éve vagy a Clinton-éra első kabinetfőnöke Mack McLarty időszaka volt, mert egyikük sem kapott valódi felhatalmazást arra, hogy irányítsa a Fehér Ház stábját.

A jó kabinetfőnökök az ügyek brókereként igazítják össze az elnök politikáját, törekvéseit a kormányzat szakértőinek és tisztviselőinek tudásával, javaslataival. Nem próbálják manipulálni az elnököt vagy átvenni tőle a döntéshozatalt. Mulvaney viselkedése ezzel szemben Donald Reganéra emlékeztet, aki 1985-86-ban kihasználta főnöke, Ronald Reagan passzivitását, amellyel szívesen ráhagyta az ügyek intézését stábjára. Az Ovális Iroda ajtaját és a kormányzati papírdzsungelt kihasználva el tudta szigetelni főnökét az apparátustól, hogy azután a saját szája íze szerint manipulálja.

Hasonlóan ügyködött Dick Cheney alelnök - aki Gerald Ford elnöksége (1974-1977) idején kabinetfőnök is volt. Ki tudta használni a 2001-ben hatalomra került George W. Bush tapasztalatlanságát arra, hogy irányítása alá vonja a nemzetbiztonsági politikát. Regan ügyködése az Irán-gate-be torkollott - a kongresszussal szembe menve, az elnök háta mögött támogatták a nicaraguai kontrákat - Cheneyé a sokkal több kárt, mint hasznot hozó, 2003-as iraki háborúhoz vezetett.

Borítékolható bukta

Amikor a Fehér Ház politikai alapon összeválogatott stábja diktál a minisztériumoknak és a kormányhivataloknak, akkor borítékolható a kudarc, ugyanis háttérbe szorul a végrehajtó hatalom állandó tisztviselőinek szakértelme. Ráadásul kiiktatnak egy másik féket is, nevezetesen az elnökök döntéshozatalát befolyásoló két körülményt. Az egyik, hogy milyen választási szempontokat követ az államfő, a másik politikusi hozzáértése. A stábtagoknak nem lehetnek a főnökükétől független, saját törekvéseik.

Ezért fokozza a zűrzavart, ha olyan valaki, mint Mulvaney saját ideológiai preferenciáit és érdekeit érvényesíti, mit sem törődve azzal, hogy mi az elnök politikája és mi segítené az újraválasztását. Mintegy kitalált egy kompromisszumot: nem foglalkozik Trump kedvenc területeivel, a külkereskedelemmel és a bevándorlással, "cserébe" igyekszik saját kezébe venni a belpolitika irányítását.

Rosszabb jöhet

A Bloomberg cikkírója szerint a Mulvaney-éra eddigi legnagyobb fiaskója a kormányzati intézmények részleges bezárása volt az év elején. Trump nem kapta meg a kongresszustól a szerinte szükséges forrást a mexikói határkerítés építésére, mire nem járult hozzá a kormányzat hitelfelvételének növeléséhez. A cicaharc miatt állami alkalmazottak ezrei nem kaptak fizetést, így családjaik nem fogják imáikba foglalni az elnök nevét. Pont ez az, amit egy kabinetfőnöknek meg kell előznie.

Ugyanakkor nem lenne meglepő, ha ennél valami sokkal rosszabb következne, főként miután sikerült egyesíteni az elnöki működés két legrosszabb "hagyományát". Láthatjuk a Carter-érára jellemző szervezetlenséget, miközben bizonyos területeken megjelent a Reagan-időszakban Regan által követett önjáró, felhatalmazás nélküli hatalomgyakorlás az elnök árnyékában. A kérdés már csak az, hol, hogyan következhet be a kormányzás újabb látványos kisiklása.