Németország a kilencvenes évek elején az európai monetáris unió megteremtése, a márka feladása feltételeként már egyszer ragaszkodott egy európai stabilitási paktum megkötéséhez, ám amikor 1995-ben a kontinens gazdasága recesszióba esett, a döntéshozók a növekedés ösztönzéséről kezdtek beszélni. Így született a híres növekedési és stabilitási paktum - írja a Világgazdaságban megjelent véleménycikkében Daniel Gros, a Center for European Policy Studies kutatóintézet igazgatója. Mintha most is ez történne: nemrég elfogadták a fiskális paktumot, amit most a növekedés hangsúlyozása követ.
Az utóbbi élénkítéséhez ugyanazokat az eszközöket ajánlják, mint 1996-97-ben: munkaerő-piaci reformokat, a belső piac bővítését, az Európai Beruházási Bank (EIB) forrásainak növelését, infrastruktúra-fejlesztést a bajban lévő országokban. Ezekkel azonban sok gond van. Az EIB például nem tudja közvetlenül hitelezni a kis- és középvállalatokat, csak a bankoknak nyújthat kölcsönöket, hogy azok továbbadják azokat a kkv szektornak. Csakhogy az Európai Központi Bank is ezt próbálja tenni hosszú távú hitelezési akcióival (LTRO), kevés sikerrel.
Nem lenne sok értelme
A déli országok infrastruktúrája az elmúlt évtizedek fejlesztéseinek köszönhetően - a GDP három százalékát költötték ilyen célokra - eléggé fejletté vált, így nem sok értelme lenne további infrastruktúra-beruházásoknak. Ezzel szemben a német infrastruktúrán lenne mit javítani, és mivel ott kicsi a munkanélküliség, az elinduló projektekben például spanyol építőipari vendégmunkásoknak lehetne munkát adni. A gond az, hogy Németországban minden újabb építkezés erős helyi ellenállásba ütközik.
A szerző ennek ellenére azt ajánlja, hogy az eurózóna AAA hitelbesorolású északi államaiban indított infrastrukturális, szolgáltató szektorbeli fejlesztésekkel adjanak esélyt a déli régió jól képzett, ám munka nélküli fiataljainak a munkához jutásra. Más szóval Európának máshol kellene keresni a növekedés forrásait, mint ahol most teszi.