A választások arra valók, hogy megoldják a résztvevők konfliktusait egy időre, a következő szavazásig rendezzék, hogy ki lesz döntési pozícióban, ám akár Donald Trump elnök, a Republikánus Párt, akár Joe Biden, a Demokrata Párt elnökjelöltje nyeri végül a 2020-as elnökválasztást az USA-ban olyan országot örököl, amelynek egyik fele nem ismeri el legitim vezetőjének - véli Edward Luce, a Financial Times (FT) Egyesült Államokkal foglalkozó publicistája. (A magyar olvasónak nem kell bemutatni ezt a helyzetet, amelyben az egyik fél úgy érzi, szisztematikusan, a választási rendszer torzítására alapozva akadályozzák, hogy beleszóljon az ország ügyeinek alakításába, hiába képviseli a társadalom felét - a szerk.)
Négy évvel ezelőtt kísértetiesen hasonló volt a helyzet. Trump akkori ellenfelével, Hillary Clintonnal szemben a közvélemény-kutatásokra rácáfolva szerezte meg az elsőséget - és szerezheti meg most is -, miután az USA korábban a demokratákra szavazó, kék galléros munkások lakta államai átpártoltak a republikánusokhoz. Pontosabban ahhoz az USA-ban újnak számító nacionalizmushoz, amivel Trump hidat vert az egymással szemben álló tőke és munka közé. Ma már a Republikánus Párt az övé.
Közvélemény-kutatási katasztrófa
Hogyan történhetett, hogy a közvélemény-kutatók még nagyobbat tévedtek, mint 2016-ban? A felmérések az jelezték, hogy Biden egyértelmű különbséggel megnyeri az elnökválasztást, beleértve ebbe a győztes mindent visz elvén alapuló szavazást is. (A The Economist gazdasági sajtóorgánum, amely messze nem vádolható az amerikai baloldal iránti elfogultsággal november 3-án 356 elektort jósolt Bidennek - 270 kell a győzelemhez -, az 538 közvélemény-kutatási szakportál 348 elektort jelzett előre neki - a szerk.)
Az ingadozó államokban szintén a kihívó demokrata jelöltet hozták ki győztesnek, és Biden várhatóan jobban megveri Trumpot az arányos szavazáson, mint Clinton, aki az összes amerikait figyelembe véve 2,9 millió szavazattal kapott többet nála. Mindennek tetejében még a Trump-kampánynak készült előrejelzések is vereséget jósoltak az elnöknek. A Nate Silver, a legtöbbet idézett közvélemény-kutató 89 százalékra adta Biden győzelmi esélyét, miközben Clintonét 70 százalékra becsülte.
Az intézetek alaposan átalakították társadalmi modelljeiket, hogy figyelembe vegyék az amerikai munkásosztály szavazási hajlandóságát - főként az USA középnyugati részén élő, kék galléros munkások a preferenciáit -, akikét 2016-ban nem látták előre, s ezért elvétették jóslataikat. Finoman fogalmazva úgy tűnik, nem változtattak eléggé. Emellett nem számoltak azzal, hogy Floridát pusztán azért megnyerheti Trump, mert az ott élő kubai emigránsok az általa képviselt kemény Kuba-politikát támogatják szemben elődje, Barack Obama enyhülési politikájával, ami árnyékot vet Bidenre, Obama alelnökére.
Két veszély
Az USA két veszéllyel néz szembe, egy közvetlennel és egy strukturálissal - véli az FT publicistája. Az elsőre régóta figyelmeztetnek az alkotmányjogászok. Könnyen lehet, hogy a bíróság fog dönteni a választás eredményéről, ami tovább fogja roncsolni a győztes legitimitását. Eközben megismétlődhet, ami a 2000-es választás után történt, amikor az úgynevezett Brooks Brothers-lázadásban republikánus demonstrálók megakadályozták a szavazatok újraszámlálását egy kritikusan fontos megyében.
A nagyobb probléma azonban az, hogy az amerikai választási rendszer legitimációja is veszélyben van. Ha Trump újra megnyeri a győztes mindent visz szavazást, miközben az arányos voksoláson alulmarad, akkor ez a helyzet - 2000 és 2016 urán - harmadszor történhet meg a demokraták rovására húsz éven belül. Ez azt jelentené, hogy néhány kicsi, vidéki állam túlsúlyossá válik az elnök személyének eldöntésében, ami azt az érzetet keltheti, hogy a társadalom legmegkeseredettebb csoportja ülteti az ország vezetőjét az egészséges lelkű többség nyakába.
Mi már a munkások pártja is vagyunk, ez a jövő - összegezte twitterüzenetében Josh Hawley, Missouri állambeli republikánus szenátor a trumpi örökséget. A 41 éves politikusnak hírek szerint elnökjelölt-ambíciói vannak 2024-re. A FT cikkírója inkább úgy látja, hogy az amerikai emberek szavazataikkal hangot adtak véleményüknek, ám ebből hiányzik az összhang. Amit hallunk, az egy karmester nélküli, összevissza játszó zenekar hangázásához hasonlít.