Donald Trumpról, az Egyesült Államok elnökéről sokkal többet tudunk, mint 2016-ban, amikor egyszerű ingatlanbefektetőként a washingtoni politikai elitet támadva és a Mexikói határra a bevándorlókat feltartóztató falat ígérve, párton kívüli jelentkezőként elindult a Republikánus Párt elnökjelölt-aspiránsai között, majd váratlanul elnyerte a jelöltséget és hatalmas meglepetést okozva legyőzte Hillary Clintont, a demokraták akkori elnökjelöltjét. Ennek alapján Simon Kuper, a Financial Times (FT) publicistája ad néhány jó tanácsot Trump kihívójának, Joe Biden volt alelnöknek.

Kiben látnak esélyt?

Kapcsolódó

A demokrata szavazóknak a megszakított téli-tavaszi előválasztások során el kellett választaniuk azt, hogy ki a kedvenc jelöltjük, és azt, hogy kivel lehet esélye a pártjuknak legyőzni Donald Trumpot. Ez két nagyon különböző kérdés. Például kifogásolhatja valaki, hogy Joe Biden együttműködött egyébként a faji elkülönítéstől nem eléggé idegenkedő republikánus politikusokkal, ám ettől még tarthatja Obama elnök volt alelnökét a legesélyesebb kihívónak.

A demokraták támogatói azzal vigasztalhatják magukat, ha nem a kedvenc jelöltjük mellé teszik az X-et, hogy hatalomra kerülve bármelyik korábbi elnökjelölt csalódást okozhat. Barack Obama legnagyobb hagyatéka az Obamacare néven csúfolt visszafogott egészségügyi reform, amit csak némi jóindulattal tarthatunk felemás sikernek - véli az FT publicistája. Téved az a választó, aki azt hiszi, hogy a párt  korábbi baloldali jelöltaspiránsai, Elizabeth Warren vagy Bernie Sanders szenátorok jobban át tudták volna szabni az egészségügyi rendszert a republikánusok heves ellenállása közepette.

Választási matek

A választói matek alapján elvileg két lehetőség áll a demokraták előtt: elhódítanak szavazókat Trump korábbi támogatói közül vagy mobilizálnak olyanokat, akik korábban nem szavaztak. Az előbbi kétszer hatékonyabb, mert minden megszerzett szavazat egyben egy veszteség az ellenfélnél. Az utóbbival az a gond, hogy 2016-os 56 százalékos részvételt aligha lehet felülmúlni - utoljára az 1972-es elnökválasztáson vett részt a szavazásra jogosultak 58 százaléka.

A fiatalok és a kisebbségekhez tartozók mozgósításával csak New Yorkban, Kaliforniában és Massachusetts államban tudnának előbbre jutni, de a győztes minden visz típusú választási rendszerben semmit sem érnének el ezzel, mert csak több szavazattal nyernének ott, ahol amúgy is győznének.

Egyesek szerint az ellenzéki párt nem tudja elcsábítani Trump elszánt szavazóit, az igazság azonban az, hogy a 2018-as időközi választáson egyes republikánusok - főként az elővárosokban élő nők - átszavaztak. A matek úgy fest, hogy ha a demokraták el tudják csábítani az elnök 2016-os szavazónak egy százalékát Michigan, Pennsylvania és Wisconsin államban, illetve 1,2 százalékát Floridában, akkor övék a meccs. Összesen 120 ezer választóról van szó az ingadozó államokban, miközben csak arra kell ügyelniük, hogy kevesebb demokratát idegenítsenek el a párt jelöltjétől, mint Hillary Clinton 2016-ban - véli az FT publicistája.

Irány középre, de óvatosan

Az elnökválasztási siker régi receptje, hogy a törzsszavazókon kívül meg kell nyerni az ország szavazótáborának érzelmileg és kulturálisan középen álló szavazóit is. Persze középről is lehet veszíteni, ahogy Clinton példája mutatta. Az átlag szavazó nem egy eminens tanuló vagy közgazdász, aki táblázatokban hasonlítja össze a jelöltek programjának elemeit, illetve a gazdasági mutatókat. Az elnökjelöltnek a választók összetett igényeire kell rezonálnia - ezért fontos tudni, hogy az amerikai választók között társadalmi súlyuknál nagyobb arányban képviseltetik magukat az átlagnál jobban élő, idősebb fehér bőrszínű emberek.

Nő is győzhet

Fontos szabály, amire szintén Jeremy Corbyn brit munkáspárti vezért tavaly decemberi veresége intheti a demokratákat, hogy nem elég azzal házalni a szavazóknál, hogy a jelölt elnökként ki fog állni a szegények mellett. A brit munkáspárti vezér lényegében három részre osztotta az embereket: áldozatokra, gazfickókra és az elesetteket segítőkre. Ezzel szemben a legtöbb szavazó napról napra él, nem az tölti ki a napjait, hogy együtt érezzen az éhezőkkel és a szenvedőkkel. Ne feledjük: az amerikai háztartások éves jövedelmének medián átlaga - amelynél a háztartások felének nagyobb, felének kisebb a jövedelme - kicsit több mint 63 ezer dollár (közel 18 millió forint), és az átlagos választónak ennél jobban megy!

A demokrata elnökjelöltnek jól teszi, ha Trumpot támadja, nem a szavazóit. Clinton elkövette azt a hibát, hogy tett egy megjegyzést rájuk, amiből kisebb mozgalmat kreáltak. A demokrata elnökjelölt minősítésére utalva feláldozhatóknak kezdték nevezni magukat, akiket az amerikai elit az út szélén hagyott. Ez erősítette öntudatukat és szavazási hajlandóságukat. Ezzel összefüggő javaslat, hogy a ne folytasson éles identitáspolitikát, ami "mi és ők" párosára osztja a társadalmat, mert a mérsékelt amerikai szavazóknak tele van ezzel a hócipőjük.

Ne vitatkozzon a tényekről!

Ne bocsátkozzon Trumppal vitába a tényekről és szakpolitikai kérdésekről! - hangzik a demokrata jelöltnek szóló következő üzenet a szeptember 29-ei első elnökjelöltvita előtt. Ezzel kapcsolatban az FT cikkírója idézi Ece Temelkurant, aki 2019-ban megjelent kövében (címe: How to Lose a Country, azaz Hogyan veszítsünk el egy országot) furcsa hasonlatot hoz egy Trumppal folytatott szakpolitikai, a tényeket szembe állító vitára. Az írja, hogy ez olyan, mint ha valaki leállna egy galambbal sakkozni. A galamb lelökdösné a sakktábláról a figurákat, majd leülne a közepére. Nem sokára felállna, büszkén feszítve kijelentené, hogy győzött, és rá hagyná sakkpartnerére, hogy a hátra maradt romokat eltakarítsa.

A demokrata jelölt pozitív üzenetének mérsékeltnek kell lennie. Az összes amerikai egységét kell hangsúlyoznia függetlenül attól, hogy mi a hátterük, miközben ezzel egyidejűleg át kellene vennie Trump 2016-os elitellenes hadováját. Ezzel az elnöknek megmaradna a fehér identitás, a férfiak felsőbbrendűsége és a gazdagoknak kedvező adócsökkentések témája, amelyek vélhetően kevesek lennének az újraválasztásához.