A geopolitikai konfliktusok elmérgesedésében nagy szerepük lehet a véletleneknek, elég csak az első világháború kirobbanására gondolni, amihez a szikrát egy egyszerű politikai merénylet szolgáltatta – kezdi Kína és az Egyesült Államok viszonyának elemzését a Financial Timeson megjelent cikkében Stephen Roach, a Yale University professzora, aki könyvet írt erről a kérdésről. A szakértő szerencsétlennek tartja, hogy Nancy Pelosi, az amerikai Kongresszus képviselőházának elnöke Tajvanra látogatott.

Egy ilyen esemény ugyanis könnyen fordulóponttá válhat a világ két legerősebb gazdaságával rendelkező országa közti rossz viszonyban, magyarán az a szikra lehet, ami kirobbant kettejük közt egy háborút. A kockázat azért nagy, mert 2017 óta egyre feszültebb az Egyesült Államok és Kína viszonya. Kereskedelmi, technológiai csatákat vívnak és megjelentek a viszonyukban egy új hidegháború jelei. Mindezek hátterében az egymásról kialakított hamis képük húzódik meg.

Két példa

Erre több példát is lehetne hozni, amelyek közül ki lehet emelni kettőt. Az USA azzal vádolja Kínát, hogy kihasználva a szabadkereskedelemre alapuló világgazdasági rendszert jelentős kereskedelmi többletet halmozott fel vele szemben. Elfelejti, hogy 2021-ben 106 országgal szemben volt külkereskedelmi hiánya nem kis részben azért, mert a megtakarítás helyett fogyasztásra ösztönözte saját gazdasága szereplőit.

Kína kifogásolja, hogy az USA-ban úgy tekintenek rá, mint olyan országra, amelyet féken kell tartani. Úgy véli, hogy ezzel elvitatják a jogát, hogy prosperáljon, hogy a kínai nép is egyre jobban éljen, mint az amerikai, ám eközben elfelejti, hogy házon belül nem sikerült átállnia a túlnyomóan exportvezérelt gazdasági növekedésről a főként belső fogyasztásra támaszkodó bővülésre.

Végső soron két sérülékeny nemzet okolja egymást saját hiányosságaikért – véli a brit üzleti lap cikkírója –, ám ez csak az egyik gond. A másik, hogy a kínai médiacenzúra és az amerikai tájékoztatás Kínával kapcsolatos egyoldalúsága felnagyítja ezt a gondolkodást, ami tökéletes üzemanyag ahhoz, hogy egyszer csak berobbanjon, eszkalálódjon a konfliktusuk.

Kölcsönös színjáték

Peking csapatokat küldött hadgyakorlatozni Tajvan közelébe válaszul arra, hogy Pelosi odalátogatott. Washington azzal védekezik, hogy csak egy állami tisztviselő ártatlan útjáról van szó, ám a házelnök az elnöki utódlási sorban a harmadik helyen álló illető, így megjelenése és kardcsörtetése amellett, hogy az USA kiáll Tajvan szuverenitása mellett, aligha magyarázható ki ezzel.

A kínai vezetésre nagy nyomás nehezedik a láthatóan fenntarthatatlan zéró-covid politika, az ingatlanpiacon kialakult csődhullám és az ezzel összefüggő pénzügyi kockázat, a demográfiai problémák és Hszi Csin-ping államfő pártvezetői tisztségének meghosszabbítása miatt a kommunista párt idei kongresszusán. Ezzel a háttérrel Tajvan és Kína újraegyesítésének firtatása az átlagosnál is könnyebben válthat ki ideges választ.

Adódik a párhuzam. Ahogy Vlagyimir Putyin orosz államfő nem tudott túllépni a NATO keleti bővítésén, és azon, hogy az ukrán alkotmány tartalmazza Ukrajna belépés szándékát a katonai szövetségbe, úgy Hszi Csin-ping Tajvan amerikai támogatásában láthat a kínai érdekeket olyan fokon sértő viselkedést, amire országa hadseregének egy „megelőző különleges katonai művelettel” kell reagálnia.

Lehetne másképp

Egy komoly kínai-amerikai konfliktus elkerüléséhez sürgősen változtatni kellene az egymásra gyanakodva tekintő, egymást vádoló és egymásnak betartó politikán. Hszi Csin-ping és amerikai kollégája, Joe Biden néha beszél egymással telefonon, de amit erről meg lehet tudni, az semmitmondó. A Financial Times cikkírója a könyvében állandó titkárság felállítását javasolja, amelyben a két fél szakértői ülnének egyenlő arányban valahol semleges területen. Ez a testület lenne a folyamatos párbeszéd fóruma, ami lehetővé tenné, hogy megértsék egymás szempontjait, és ezeket figyelembe véve hozzák meg egymást érintő döntéseiket.

Henry Kissinger, az USA legendás volt külügyminisztere úgy látta, hogy az amerikai elit Kína-képe hamis feltételezésre alapul. A washingtoni felső tízezer politikai pártoktól függetlenül azt hiszi, hogy a kínai gazdasági-társadalmi modell hosszabb távon vagy összeomlik, vagy a nyugati demokráciák és piacgazdaságok mintáját követve átalakul. Ehelyett tudomásul kellene venni a világ feletti dominanciában rivális partner önálló létét és azt, hogy nem sokkal gyengébb.

A pekingi elit figyelmét eközben az újjászületés, azaz az egy évszázadon át tartó, megalázó külföldi befolyás lerázása köti le, ezért reagál hisztérikusan az óceán túlpartjáról érkező olyan szövegekre, miszerint Kínát féken kell tartani. Ennek egyik jelét látták Pelosi tajvani útjában. Itt lenne az ideje másféle gesztusok gyakorlásának.