Argentínában augusztus elején 500 bázisponttal emelte az alapkamatot a jegybank, így már 45 százalékos az irányadó ráta, a devizatartalékból pedig 500 millió dollárnyi készletet adtak el - leegyszerűsítve, az argentin gazdaság komoly válságban. Minderre azért került sor, mert a fejlődő piacokat alaposan megrázta a török-amerikai konfliktus okozta lírazuhanás. Törökországban egy diplomáciai válság mélyült el gazdasági problémahalmazzá, amelyet csak megtámogatott a Fed kamatemelési ciklusa (ez szabályosan tőkét von ki a fejlődő piacokról) és Recep Tayyip Erdogan teljhatalmú török elnök kamatemelés elleni credója.

Ez már eleve elég egy kisebb gazdasági pánikhoz, de a világgazdaságban vannak még aggasztó jelek: a svájci központú Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) szerint a feltörekvő piacok - ebbe tartozik Magyarország is - adóssága 3700 milliárd dollár, ami kétszerese a 2008-as válság előtti szinteknek. A helyzet pedig nem javul az olyan térségek, mint Dél-Amerika, India, a közép-európai régió számára, mert a dollár erősödése, valamint az amerikai papírok kedvező hozamszintje mindig elszívja a tőkét ezekről a piacokról. Hisz jóval kevésbé kockázatos az amerikai gazdaságot hitelezni, mint az összehasonlíthatatlanul kisebb országokét, amelyek az erős hatalmak pénzügyi helyzetétől függnek.

Ebben eddig semmi újdonság nincs: a vezető elemzőházak, pénzügyi guruk bő két éve folyamatosan figyelmeztetnek, hogy a világgazdaságba öntött likviditás kora hamarosan véget ér és fel kell készülni a nehéz időkre. Ahogy a tücsök és a hangya meséjében előbbi folyamatosan dőzsölt, míg a másik tartalékolt, úgy a közelítő télben - a például a hazai gazdaságra is jellemző - bőkezű állami pénzszórásnak, a lakossági fogyasztás költségvetés terhére történő ösztönzésének lassan véget kell vetni. Különben üres lesz a raktár, és megismétlődhet az, ami a világ első gazdasági válságánál. Hiába fagyott meg 1825 telén a hangya és a tücsök is, a hibákból mintha azóta se tanult volna senki.

Historia est magistra vitae

Afféle közgazdász vicc, hogy a pénzügyi szakemberek minden héten válságra figyelmeztetnek, aztán egyszer majd csak bejön. De az elemzők azt is hozzá szokták tenni - miután kinevették magukat -, hogy amikor majd nem szólalnak meg az ágyúdörrenések, az az a nap lesz, amikor besétál az összeomlás, a károgás pedig elodázta ezt, mert legalább egy kicsit jobban figyelt.

Nem volt ez másként a XIX. század elején sem, amikor az első modern gazdasági válság döntötte a dominókat. Mindennek az alapja Bonaparte Napóleon 1815-ös szökése volt Elba szigetéről: a francia hadvezér elkezdte száznapos háborúját, amely vége a waterlooi vereség lett, Franciaország pedig megkapta addig történelme legnagyobb pofonját. A győztes hatalmak, hogy visszafogják a renitens, demokráciával kacérkodó országot, 700 millió frank hadi sarc megfizetésére kötelezték. Nehéz érzékeltetni ezt az összeget, de beszédes, hogy a francia államkincstár adósságállományát a büntetés 20 százalékkal toldotta meg.

Az ország gazdasága nem volt jó állapotban, a folyamatos háborúzás kimerítette, munkaerőhiány volt a harcokban elesett férfiak nagy száma miatt. Párizs tudta, hogy nincs más megoldás az öt éven belül kifizetésre, hacsak nem kezd el állampapírokat kibocsátani, magas hozamokat ígérve, bízva abban, hogy hosszú távon rendbe tehetik a gazdaságot és a kötvényekre kirótt kamattal együtt is csökkenthetik az adósságot.

A terv eleinte működött - ahogy az a Quartz cikkéből is kiderül, amelyet Eugene N. White közgazdász elemzése alapján írtak -, mert a francia gazdaságban bíztak a nagyhatalmak. A hadisarc fizetésére felvett hitelek 12 százalékos vállalt kamatszintje elég volt arra, hogy a kor legnagyobb bankházai, a londoni Baring Brothers & Co, és a holland Hope & Co. angliai leánya elkezdték finanszírozni az országot. Mindezt azért, hogy a másodlagos piacokon tovább értékesítsék a kötvényeket. Ez a hozamokra is hatással volt: mivel a bankok fizetőképességének megítélése pozitívabb volt, valamint mert egyre nőtt a kereslet, a francia adósság finanszírozása olcsóbb lett. 1821-re az eredetileg 12 százalékos hozam lejjebb ment 5,6 százalékra, vagyis Franciaország jóval olcsóbban törleszthette saját adósságát.

Első hisztéria: infláció

A rendkívül likvid kötvények óriási kínálatának hirtelen megjelenése hatékonyan visszaforgatta  kötvénykifizetéseket a reálgazdaságba. Cégek befektetéseit fizették belőle, de ez alapozta meg a polgári vonatközlekedés elindulását is.

A likvid kötvénypiac miatt ezek az állami adósságjegyek egyre inkább a pénzhez hasonlóan működtek, mivel fizetni lehetett velük, cserélhetők voltak és fedezetként használhatták fel őket a hitelfelvételeknél. Még ha ez egy nagyon kockázatos körbetartozási problémához is vezetett.

Annak ellenére, hogy Franciaország átutalta a bérleti díjakból származó pénzeszközöket Nagy-Britanniának, Poroszországnak és más országoknak, ahogy háborús adósságait fizette, pénzkínálata nem zsugorodott az olcsó hitelezésnek köszönhetően. A Baring bizonyos értelemben finanszírozta az ország működését. Eközben a franciaországi háborús kifizetések növelték a likviditást a kedvezményezett országokban (ezt pedig csak valamennyire ellensúlyozták ezen országok kötvénykifizetései). A nettó hatás a teljes európai pénzkínálat fellendülése volt.

A következő lépés viszont abból fakadt, hogy a pénzbőség és a befektetések felpörgése felhajtotta az inflációt is. Mivel a papírok elsődlegesen frankban kerültek kibocsátásra, ha a francia pénznem leértékelődött, az a magas hozamok reálértékét is lefaragta. Ezt hidalta át a Rotschild Bank megoldása.

Kellett a pénz, de gyorsan

Poroszország gazdaságát - méreteiből adódóan is - nagyon megviselte a Napóleon elleni fegyverkezés kényszerűsége. Ők tudták, hogy a francia háborús jóvátételt idővel megkapják, de a német elődállamnak azonnal kellett a pénz. A Rotschildekhez fordultak, akik 20 millió porosz tallérnyi hitelt adtak a kincstárnak. Viszont, hogy a hozamon ne bukjanak és csábítóbbá tegyék az adósság továbbértékesítését, a világ akkori legstabilabb és a gazdaságot leginkább meghatározó pénzében denominálták: angol font sterlingben.

A brit befektetőknek így nem kellett félniük, hogy a tallér elveszíti az értékét - míg ez a kockázat a frankhiteleknél továbbra is megvolt -, akik így szívesen vásárolták a papírokat. Az a kényelmi szempont is csábítóvá tette ennek az adósságnak vásárlását, hogy a Rotschildok rábeszélték a poroszokat, a hozamkifizetéseket is az ő bankhálózatuk intézhesse, így egy porosz utazás nélkül bárki a pénzéhez jutott.

A különböző országok hiteleinek szándékos anglicizációja új lépés volt a nemzetközi tőkepiacok felé. Jelentős elmozdulás volt a ma ismert, teljesen nemzetközi kötvénypiac létrehozása felé - írja tanulmányában Niall Ferguson brit történész, melyet a globális pénzügyi rendszerek kialakulásáról írt.

Az új rendszer pedig a pénzbőségben úszó Európában és az éppen megerősödő Egyesült Államokban óriási siker lett. Ez finanszírozta nagyrészt az iparosítást, a kereskedelem fellendülését. A folyamat mohóvá tette a befektetőket, akik újabb és újabb "pénzfákat" kerestek, amelyeket le lehet szüretelni. Így pedig eljutottak a spanyoloktól viszonylag frissen függetlenné vált dél-amerikai országokhoz, a magashozam-vakság pedig szépen apasztotta a kincstárak és bankok tartalékait, bízva abban, hogy a többszörösét szedik vissza a bedobott tőkéjüknek.

Figyelmen kívül hagyták viszont a nyilvánvaló kockázatokat, ez pedig megágyazott a válságnak, bár ehhez egy óriási történelmi blöff is kellett. Pedig már akkor is sikítottak a nagyobb bankok szakértői, hogy nyakra főre nem lehet mindent hitelezni - kezdve az ismeretlen teljesítőképességű országokkal egészen az esztelen iparosításig.

Meseország kötvényei

A skót kalandor, Gregor MacGregor kieszelt egy komoly trükköt, hogy gyorsan meggazdagodjon. Az egykori katona rájött, hogy van a Hondurasi-öböl területén egy gyakorlatilag gyarmatosítatlan rész, ahol sok a szabad föld, a brit korona részleges elismertségével pedig létezik egy gyenge és szegény királyság is. A csak Moszkitó-part néven ismert terület uralkodója György Frigyes Augusztus király volt, aki valójában semmi fölött nem uralkodott, mert az "ország lakosságát" hajótörött, így felszabadult spanyol rabszolgák, néhány brit telepes és őslakók alkották, akiknek az utolsó dolguk volt adózni. Az angol király pedig némi spanyol-ellenességből elismerte királynak a terület mindenkori uralkodóját.

1820-ban MacGregor a valójában pénzhiánytól szenvedő György Frigyestől megvett egy 32 375 négyzetkilométeres területet, ahol megalapította a saját országát. Ezt pedig Londonban úgy adta el, mint Poyais Királyság, magát pedig uralkodónak mondta, különböző hazugságokkal traktálva a pénzembereket arról, hogy mekkora fejlesztéseket hajtott végre, a moszkitó nép mennyire tevékeny, a földterület pedig mennyire értékes. Közben a föld értéktelen volt, a telepesek és a helyiek azt sem tudták, hogy van királyuk. De ez elég volt ahhoz, hogy 200 ezer font sterlingnyi államkötvényt elpasszoljon a naiv befektetőknek. Amikor évekkel később lebukott, hogy valójában a semmit adta el, és közben más piacokról is nehézkesebbé váltak a kifizetések, kisebb pánik kezdődött.

Nem tett jót az sem, hogy a Bank of England aranytartaléka 14 millió fontról 2 millió fontra esett vissza, miután 1825 decemberében két londoni bank is csődbe ment, majd mindenki elkezdte kivenni a pénzét a többi fiókból is, így végül 76 banknak húzta le a rolót az akkori 806 angol és skót pénzintézetből. Hónapokon belül a bankpánik szétterjedt Európában, ahol a pénzromlás felemésztette a likviditást is, ez pedig 1829-re lenullázta a dél-amerikai gazdaságokat is. Utólag már mindenki bánta, hogy alig tartalékolt, amikor úszott a pénzben.

A válság az egyszerű emberek számára is érezhető volt, még Byron Don Juan című művében is megemlékeztek róla, valamint Friedrich Engels német kereskedő, társadalomtudós el is nevezte az "első általános krízisnek" egy 1870-es esszéjében.

Modern tanulságok

Az akkori hitelezési mutató arányaiban nagyjából akkora lehetett, mint a BIS által közölt mostani 3700 milliárd dolláros becslés, ami intő jel.

Európa gazdasági helyzete - leszámítva a kitalált országokat és a napóleoni háborúk hatásait - hasonló állapotban van, mint az 1810-1820-as években. A piacok úsznak a pénzben, mert a 2008-as gazdasági válság a fejlett gazdaságok a likviditás növelésével próbálták ösztönözni a vállalati befektetéseket, olcsó hiteleket adtak, hogy beinduljon a termelés és a fogyasztás is. Ez az időszak pedig most kezd véget érni: a Fed és az ECB szépen lassan elzárja a pénzcsapokat, belátható közelségben van a monetáris szigorítás szinte az összes jegybanknál - még az MNB is beígért egyet, még ha konkrét időpontot nem is emlegetett.

A XIX. századi brit gazdaság jól át tudta vészelni a krízist, köszönhetően kiterjedtségének és annak, hogy kevés külső függőséggel rendelkezett. Viszont a feltörekvő piacok - a dél-amerikai államok mellett Dánia, az Osztrák-Magyar Monarchia és a déli királyságok - megsínylették a "pénzaszályt".

Ahogy akkor, úgy most is a feltörekvő piacok kezdik elszenvedni a ciklus végét: Argentína már pénzügyi nehézségekkel küzd, Törökország alatt pedig szinte ég a talaj. El fog terjedni a válság? Lehet, hogy nem: Az USA-beli szigorítás lassan alakuló veszélye a feltörekvő piaci vezetőknek rengeteg időt adott a tartalékok kiépítésére, a dollárban denominált államadósság függőségének korlátozására és a költségvetési hiányra. Kérdés, hogy most az olyan eddig sikersztoriként emlegetett feltörekvők, mint Magyarország vagy Törökország, netán India és Brazília közül kik azok, akik tücsökként elharácsolták a könnyű pénzt, kik pedig azok, akik szorgos hangyaként tartalékoltak a nehéz időkre.

A fotó forrása: Shutterstock.