Maurice Obstfeld közgazdász professzor, akit hétfőn neveztek ki a Nemzetközi Valutaalap vezető közgazdásává, egyebek mellett azt kutatta az elmúlt években, hogy miként gyűrűznek tovább a kormányok gazdasági beavatkozásainak hatásai a világgazdaságban - derül ki a Wall Street Journal cikkéből. Ebbe a kérdéskörbe tartozik az eurózóna - ezen belül Görögország - adósságválsága is, hiszen annak egyik oka az, hogy a kormányok kénytelenek voltak tőkét pumpálni a 2008-2009-es pénzügyi válságban megroggyant bankokba, amihez hitelt vettek fel, ami megdobta adósságukat.

A 63 éves szakember dolga lesz a Valutaalap legendás szellemi háttérapparátusának irányítása. Ez a csapat készíti egyebek mellett a szervezet gazdasági előrejelzéseit, amelyek az elmúlt években túlságosan optimistának bizonyultak. Obstfeld a Berkeley Egyetem professzora, Barack Obama elnök gazdasági tanácsadó testületének tagja, két széles körben használt tankönyv társszerzője, amelyeket két világhírű kollégájával, Kenneth Rogoff-fal és a Nobel-díjas Paul Krugmannal írt.

Kapcsolódó

Csapatjátékos

A megfigyelők szerint különleges, született együttműködési készségre vall, hogy két ilyen eltérő nézeteket valló nagyágyúval dolgozott együtt. Két kollégája például egészen mást gondol a közgazdaság-tudomány egyik legvitatottabb kérdéséről, arról, hogy a súlyos adósságállománnyal és nagy költségvetési hiánnyal küszködő országoknak szabad-e állami kiadásokkal ösztönözniük a gazdasági növekedést.

A kérdést többféle megközelítését adó könyvei arról árulkodnak, hogy nem merev nézetekkel a fejében foglalja el új pozícióját - véli Jacob Kirkegaard, a Peterson Institute of International Economics vezető elemzője. Az IMF az elmúlt években igyekezett egyre inkább egységesen kezelni a világgazdaságot, ahelyett, hogy a külön-külön foglalkozott volna tagországaival.

Sokkhullámok

A pénzügyi válság, illetve az azt követő európai adósságválság és az USA eladósodási plafonjának emelése körüli politikai háború rámutatott arra, milyen tovagyűrűző hatásokkal járhatnak a világgazdaság különböző részein lezajló folyamatok. Ha valahol a döntéshozók elkövetnek egy hibát, az sokkhullámokat okozhat a világ másik részén.

Mindez az IMF-et sem hagyta érintetlenül. A szervezet, amelyet korábban a költségvetési megszorítások, a neoliberális gazdaságpolitika erőltetésével azonosítottak, a pénzügyi válság óta lényegesen átalakította közgazdasági gondolkodását. Olivier Blanchard, Obstfeld elődje elismerte, hogy a Valutaalap alábecsülte, milyen pusztító hatásai lehetnek a szigorú intézkedéseknek a gazdaság recessziója idején. A megszorítások erőltetése hozzájárult ahhoz, hogy az eurózóna növekedése éveken át halovány maradt.

Nem mindegy

Úgy tűnik, Obstfeld keresi a kiutat a hagyományos hüvelykujj szabályok érvényesítése alól. Erre utal, hogy elismétli ugyan azt az örök igazságot, miszerint a nagy államadóssággal küszködő országok fizetésképtelenné válhatnak, mivel a befektetőket elriasztják a pénzügyi bizonytalansággal járó magasabb kamatok, ami lehetetlenné tehetik az új állampapírok kibocsátását, de felhívja a figyelmet arra, hogy nem mindegy milyen hosszú az államkötvények futamideje.

Minél hosszabb, annál távolabb kerül a törlesztési kényszer, ezért több idő áll a kormányok rendelkezésére, hogy újabb kiadásokat vállalva ösztönözzék a gazdasági növekedést. Végül soron ebből fakadhatnak azok a pluszbevételek, amelyekből visszafizethetik a hiteleket.

Közös kassza

Az IMF új vezető közgazdásza támogatta az amerikai adósságplafon felemelését (azaz az Obama-adminisztráció álláspontján állt az ellenzéki republikánusokkal szemben). Enélkül a kormány csak a folyó bevételeiből finanszírozhatja a kiadásait - ahogy az legutoljára 2013 őszén egy ideig történt -, mivel az ezzel kapcsolatos parttalan vita a gazdasági növekedést veszélyeztető bizonytalansághoz vezet. A görög adósságokat fenntarthatatlannak tartja, szerinte az eurózóna jobban járna, ha a német kormány nem követelne brutális megszorító intézkedéseket az újabb görög hitelekért.

Egy két évvel ezelőtti tanulmánya alapján a Obstfeld a nagyobb integráció irányába tolná a közös európai valutát használó országok közösségét. Az eurózóna részben ezzel gyógyíthatná jelenlegi betegségei egy részét. A tagállamoknak szuverenitásuk további részéről kellene lemondaniuk, közös költségvetési bevételeket kellene elfogadniuk, amelyből finanszírozhatnák betétbiztosítási és bankmentési rendszerüket.