Szakértők, újságírók, politikusok és a világ dolgai iránt érdeklődők hónapok óta találgatják, mit akar Kim Dzsongun, Észak-Korea sztálinista diktátora. Egy kis figyelmet szeretne magának? Nemzetközi elismerést rendszerének? Egyesítené a Koreai-félsziget két államát? Vagy nem áll távol tőle a világvége előidézése egy nukleáris háború kirobbantásával?

A kérdés valójában az: hogyan lehetne csökkenteni az egész világtársadalmat fenyegető veszélyt, amelyet a sztálinista rezsim okoz? - indítja cikkét a Bloombergen Tobin Harshaw publicista. Talán az első reális választ adja erre a feladványra Philip Bobbitt amerikai nemzetközi politikai stratéga, hét elnöki adminisztráció tanácsadója.

A szakértő alapötlete igencsak meglepő: vegyük ki a képből Kim Dzsongunt, valamint Dél-Koreát, Japánt, Oroszországot és bárki mást Kínán és az USA-n kívül.

A helyzet

Észak-Korea vezetése gyakorlatilag olyan zsákutcába kormányozta országát, amelyből segítség nélkül nem tud kijönni.

A szocialista világrendszer összeomlásának idején, 1989-ben a Szovjetuniónak alárendelt országok új barátokat kerestek, amelyek képesek voltak pótolni a néhai Nagy Testvér támogatását. Észak-Korea azonban úgy döntött: akármilyen nadrágszíjmeghúzás is az ára, egyedül folytatja. Ennek lett az a vége, hogy a népesség tizede életveszélyesen alultáplált.

Ezt követően csatlakozhattak volna az 1990-es évektől kezdve rohamosan fejlődő Kínához, akár beépülve az óriási szomszéd gazdaságába, akár felcsatlakozva a beszállítói láncára, ahogy Vietnam, Tajvan vagy Dél-Korea teszi. Kim Dzsonil, az előző diktátor nyitva hagyta ezt a kérdést, amelyet utóda, Kim Dzsongun úgy oldott meg, hogy egyértelműen elkötelezte magát és országát az Egyesült Államokkal szembeni katonai konfrontáció mellett. Ez az a küldetés, amelynek teljesítéséért a népnek szenvednie kell.

Az üzlet

Ennek érdekében a fél világot, ha nem az egészet fenyegető nukleáris arzenált épített, ami egyre nagyobb biztonsági kockázattá teszi az országot. Ha lemondana atomfegyvereiről, az borítékolhatóan a rezsim bukásához vezetne.

Bobbitt szerint erre az a jó a válasz, hogy a lehetetlen helyzetbe került észak-koreai vezetést az első lépésben ki kell hagyni a probléma megoldásából, az USA-nak közvetlenül kell leboltolnia a megoldás alapját Kínával. Utat kell nyitni az előtt, hogy Peking bevonja biztonsági ernyője alá Phenjant - azaz az USA visszahúzódna a térségből -, cserébe rá kellene venni a rezsimet nukleáris arzenálja leszerelésére.

A szakértő az 1970-es években Európában elindult helsinki folyamathoz hasonlítja a teendőket. Ennek az volt a lényege, hogy a hidegháborúban szemben álló felek elismerték egymás határait. Ugyanezt kellene tenni Ázsiában: Japántól Vietnamon át Dél-Koreáig ott is minden ország elismerhetné egymás határát, ám ennek akkor lelet realitása, ha Észak-Korea nukleáris védelmi garanciát kap Kínától.

Persze erre minden megfigyelő azonnal azt mondaná: egyik érintett fél sem menne bele egy ilyen játékba. Bobbitt nem így látja.

Tetszene nekik

Peking azért menne bele a dologba, mert hosszabb távon aközött kell választania, hogy a világ országai egy feltörekvő, ellenséges hatalmat lássanak-e benne vagy egy olyan államot, amely részt vesz a világ biztonságának garantálásában.

Kína az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagja, hatalmas, erős gazdasággal rendelkezik, a világ legbefolyásosabb országait tömörítő G20 meghatározó szereplője és éppen azon dolgozik, hogy az új selyemút kiépítésével több csatornán át biztosítsa árui eljutását a világ minden pontjára.

Ugyanakkor jelenleg kimarad a világ biztonságát érintő legfontosabb problémák megoldásából vagy legfeljebb sokadrangú szerepet játszik ezekben. Ha részt vállalhatna Japán és Dél-Korea fenyegetettségének megszüntetésében vagy pláne egy ázsiai helsinki folyamat beindításában, az nagyon vonzó lehetőséget jelentene számára - véli a szakértő.

Élne vele

Észak-Korea esetén a kiindulópont az, hogy senki, semmilyen gazdasági szankciókkal nem kényszerítheti atomfegyverei leszerelésére az országot, mert arra a társadalom további sanyargatásával válaszolna. Erre csak saját belátásukból lennének hajlandók, amihez Kimnek be kellene látnia, hogy csillagászati távolságra van céljai elérésétől.

Időbe telhet, mire felismeri, hogy jól járhat, ha egy új helsinki folyamatban Kína garantálja országa határainak sérthetetlenségét. Ehhez fel kell ismernie országa katonai erejének korlátait, illetve a rezsimje jelentette veszélyt mérsékelni hivatott katonai csapások kockázatát. Azonban, ha mindezt összerakja, érdekelt lehet a megállapodásban.

Nem bánná

Az USA-t elvileg az tarthatja vissza a politikai üzlettől, hogy Észak-Korea leszerelésének egy sokkal nagyobb ellenfél, Kína befolyásának növelése lenne az ára. Bobbitt elismeri, hogy jelenleg nem a megegyezés a legvalószínűbb forgatókönyv, azonban az alternatív lehetőségek, amelyekkel Washingtonnak szembe kell néznie, még rosszabbak. Az első mindjárt az, hogy ha konfrontálódik Phenjannal, akkor Peking válaszolhat, mert nem szeretné az USA megerősödését látni a határai mentén.

Ami most történik, az azért különösen veszélyes, mert a felek sűrű ködben tapogatóznak. Kim nem tudja, hol a határ, amelyet ha átlép, az USA katonai csapást mér az országára. A jelenlegi washingtoni vezetés azzal próbálkozik, hogy rákényszerítse Kínát arra, hogy rákényszerítse Észak-Koreát a leszerelésre, ami reménytelen vállalkozás.

Amíg ebben gondolkodnak, kevéssé lesznek nyitottak egy olyanfajta megoldásra, amilyet Bobbitt ajánl. A történet azonban nagyon ronda véget is érhet. Például Dél-Korea megrettenhet az északi fenyegetéstől, és a konfliktus eszkalálódásának elkerülése érdekében elutasíthatja az USA szövetségét. Vagy fegyverkezésbe kezdhet, amihez csatlakozhat Japán. Végül a Csendes-óceán térsége egy sokféle konfliktustól szabdalt térség lehet, ami rémálom lenne.

Újraegyesítés

Végül felmerül az újraegyesítés kérdése. Bobbitt szerint ez jelenleg irreális, mert az északi rezsim csak a saját szabályai szerint látja ezt lehetségesnek. Nem akarnak félúton találkozni Dél-Koreával, nem akarnak vegyes gazdaságot, fenn akarják tartani a Kim dinasztia hatalmát, ami a délieknek elfogadhatatlan.

Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a helsinki folyamat alapozta meg a német újraegyesítést. Az európai határok kölcsönös elismerése volt az első lépés efelé. Persze az egykori német helyzet nagyon különbözött a mostani koreaitól, ám a helsinki folyamat példája azt mutatja, hogy egy ilyenfajta enyhülés előre nem látható hasznokat hozhat.

A fotó forrása: Kim Won-Jin/AFP