A Krím félsziget annektálása után az oroszok rászoktak arra, hogy a legtöbb hazai eseményt, szociális és gazdasági problémát úgy kezeljék, hogy azok nem abnormális dolgok, hanem a normális élet új elemei. Még a nyugati szankciókat is így fogták fel. Nagyjából a 2008-as georgiai (grúziai) háború óta a 2014-es krími és dombaszi eseményeket, a zsoldosokból álló biztonsági erők megjelenését, a szíriai katonai kiruccanást és legutóbb a kazahsztáni orosz beavatkozást szintén normális dolognak tartják – kezdi elemzését a Moscow Timeson megjelent cikkében Andrej Kolesnyikov politológus professzor, aki azt firtatja, hogyan hatna egy nagy háború az orosz átlag emberekre.

Egy nemrégiben megjelent közvélemény-kutatásból kiderült, hogy az oroszok a korlátozott katonai konfliktusokat nem tekintik valós háborúnak. Úgy vélik, ez a mindennapi külpolitika része, a katonák ugyan meghalnak, de ez a foglalkozási kockázatuk. A hadsereg fokozatosan átvette a vezetést a népszerűségi listákon az elnöki intézménytől és Szergej Soigu védelmi miniszter feljött az Oroszország második legnépszerűbb politikusának járó helyre Vlagyimir Putyin államfő mögé.

Kapcsolódó

Hirtelen 2022 elején az orosz-ukrán szembenállással azonban megjelent egy valódi háború lehetősége. Egy 2021 végén készült felmérésből kiderült, hogy ez már nem férne bele az oroszoknak abba, amit a mindennapi élet normális részének tartanak. Hangulatuk érezhetően romlott 2020 végéhez képest. Például 63 százalékuk vár gazdasági válságot, szemben az egy évvel korábbi 49 százalékkal, 37 százalékuk egy összeütközést Oroszország valamelyik szomszédjával szemben a 2020. végi 23 százalékkal és 23 százalékuk egy háborút a NATO-val vagy az USA-val szemben a korábbi 14 százalékkal.

Borítékolhat reakció

Az ebből fakadó érzelmek politikai becsatornázására ugyan nincs már erre alkalmas ellenzéki szervezet az orosz politikai rendszerben, ám ha lenne is nem sokra jutna. A rezsim semmi perc alatt terroristának, idegen érdekek kiszolgálójának bélyegezné. A lázongásnak az emberek jogainak további csorbítása lenne az eredménye, míg a végén jó eséllyel az országhatárt sem léphetnék át engedély nélkül az emberek, mint a szovjet időkben.

A többséget persze meggyőzné a politikai propagandagépezet, hogy „korlátozott” katonai beavatkozásról van szó, amely méretében és időtartamában sem lépi túl az eleve elhatározott mértéket, ám nem valószínű, hogy ez több szavazatot hozna Putyinnak és rezsimjének a következő elnökválasztáson. Az oroszok többsége ugyanis túl van mát az ország szuperhatalmi státuszának elvesztése okozta traumán, aligha halna meg bárki is az anyaföldért vagy pláne Putyinért más országban vívott háborúban.

Spontán lázadás

Egy rövid kezdeti időszakban erősödhet a hatalom támogatása, ám ez gyorsan átadná a helyét az elégedetlenségnek, főként azzal párhuzamosan, ahogy megjelennének a háborúval is összefüggő szociális-gazdasági következmények. A rezsim amúgy is közel áll ahhoz, hogy teljesen elveszítse a fiatal generációk bizalmát. A következmény vezető nélküli, spontán politikai tiltakozóhullám lehet, hasonló ahhoz, amit a nyugdíjkorhatár felemelése váltott ki 2018 nyarán. (Az intézkedés bejelentését a futball-világbajnokság idejére időzítették, hogy az elterelje róla a figyelmet, de a trükk nem jött be.)

És ebben azok a széles társadalmi rétegek vennének részt, amelyek elfogadják a paternalista államot, ezért a Putyin-rendszer támogatói. Egy részük azzal fejezte ki elégedetlenségét a tavaly őszi parlamenti választásokon, hogy az álellenzéki kommunista pártra szavazott, miután más lehetősége nem maradt. A társadalom egyfajta Krím-konszenzus jegyében az ország vezetése mögé állt 2014-ben, ám ennek helyét valószínűleg nem veszi át egy NATO-konszenzus 2022-ben – véli a Moscow Times cikkírója. A putyini rezsim éppen legfőbb vonzerejét, stabilitását vesztené el, s így egy nagy urkán-orosz háború nem növelné Putyin sima újraválasztásának esélyét 2024-ben