Oroszországban sokat spekulálnak azon, mit hoz az orosz-amerikai kapcsolatokban Joe Biden elnöksége, ám ez messze nem kölcsönös. A hamarosan hivatalba lépő új washingtoni tisztviselőknek, az elemzőknek és sajtómunkásoknak koránt sem Oroszország a legfőbb problémájuk. Mindkét fél sok előítélettel, szemellenzősen tekint egymásra, ám a Kreml közeli orosz elemzők némelyike mintha nem érzékelné, hogy elmúltak azok az idők, amikor a két ország volt egymás legfőbb gondja. És ez a kisebbik baj - derül ki Mark Galeotti Kelet-Európa-szakértő Moscow Timeson megjelent cikkéből.

Szergej Karaganov, az orosz vezetés egyik nehéz súlyú szakértője például azt írta a kormány lapjában, a Rosszijiszkaja Gazetában, hogy Oroszországnak ki kell lépnie a védekező pozícióból, és vezető szereplőként kell fellépnie az eurázsiai nemzetközi politikai porondon. Szerinte az orosz állam küldetése, hogy politikai-katonai erejével megállítsa azokat, akik háborúkat robbantanak ki, akik ártanak a világnak. A szakértő a hegemóniára, a transznacionalista politikára törekvő liberálisokban találja meg az ellenfelet, akik totalitárius módon egysíkú ideológiát akarnak ráerőltetni másokra.

Kapcsolódó

Mi van?

Különös ezt olvasni akkor, amikor más orosz szakértők óvatosságra intenek azzal kapcsolatban, hogy elmúltak az idők, amikor a Szovjetunió volt az USA-val szemben a világ másik pólusa. Ezt támasztja alá, hogy a két ország gazdaságának nagysága között 12-szeres különbség van, és még az egy főre eső GDP tekintetében is ötszörös az Egyesült Államok előnye. Hiába költ a putyini rezsim nagyvonalúan a hadseregre, a versenytárs védelmi büdzséje több ligával magasabb osztályba tartozik, mint az orosz.

A fő kérdés azonban nem is az, hogy összehasonlítható-e még a két ország, hanem hogy össze kell-e egyáltalán hasonlítani őket - véli a Moscow Times publicistája. Nagy sértődés volt a reakció Barack Obama volt amerikai elnök megjegyzésére, amikor "regionális hatalomnak" minősítette Oroszországot, ám fel kell tenni a kérdést: mi a baj ezzel? Miért ne lehetne egy nemzet jelentős akkor, ha alapvetően regionális politikát folytat, miközben vannak érdekei világpolitikai szinten is?

Irány a sír

A Szovjetunió a sírba vitte magát azzal, hogy bőven erején felül költött katonai kiadásokra, sőt, ugyanez elmondható az Egyesült Államokra is azzal a különbséggel, hogy az utóbbi megengedhette magának az elborultan nagy költségeket. Mi haszna lenne a Szovjetunió romjai közül kiemelkedő Oroszországnak abból, ha egy újabb ideológiai háborúba bocsátkozna Amerikával?

Egy birodalom üzemeltetése, a világpolitikai hegemónia, a globális vezető szerep - nevezzük, ahogy akarjuk - őrülten drága dolog. Nem egyszerűen arról van szó, hogy Oroszország nem engedheti meg ezt magának, hanem arról, hogy a Kreml héjáin és néhány elborult publicistán túl, nem is érdekel senkit Oroszországban. Ezért kell Putyinnak zsoldosokat küldenie Délkelet-Ukrajnába és Szíriába - véli a Moscow Times cikkírója

Az oroszok tapsoltak a Krím félsziget elcsatolásának Ukrajnától, mert mindig úgy gondolták, hogy ez a terület Oroszország része, de ez nem jelenti azt, hogy szeretnék nagyobb léptékben folytatni ezt a külpolitikát. Nem vágynak arra, hogy a globális kalandokból koporsóban térjenek haza a katonák. Inkább költenék a közpénzt klinikákra és utakra, mint külföldi támaszpontokra.

Többszörös hiba

Amerikával mérni Oroszországot önpusztító gondolkodás, különösen akkor, amikor gyorsan emelkedik egy másik globális szereplő Kína, amely más társadalmi modellt kínál a világnak, mint az USA vagy Oroszország. Ráadásul kínos, miután a másik oldal egyáltalán nem teszi az első helyre az orosz-amerikai viszonyokat. Előttük jár az erősödő Kínával szemben folytatandó politika és az euro-atlanti kapcsolatok normalizálása.

Innen nézve ez a felfogás ahhoz hasonlít, amikor egy elhagyott szerető nem tud szabadulni a régi szép idők felidézésétől. Pedig valójában az a kép is csalóka: már a Szovjetunió is hamis mércével mérte magát, amikor úgy értékelte, hogy egy súlycsoportban van az Egyesült Államokkal, hogy szövetségi rendszere összehasonlítható a nyugati szövetségi rendszerrel.

Ezzel szemben csupán annyit kellene tennie a Kreml urának, hogy egy visszafogott, pragmatikus külpolitikára tér át, hogy nem költené költséges fegyverkezési presztízs kiadásokra a költségvetés fogyatkozó bevételeit. A legfontosabb azonban nem is ez lenne, hanem az, hogy jót tenne az orosz nemzeti öntudatnak és önérzetnek is, ha végre le tudná a kötődést a szovjet múlthoz.