A megfigyelés szó számunkra egyértelműen negatív tartalmat hordoz. Megfigyelnek, lehallgatnak és követnek - félelmet keltő szavak. De a jelenlegi nagy járvány hatékony leküzdésében a megfigyelés és elemzés igenis hatékony lehet. Persze csak úgy, ha a szabadságjogok nem csorbulnak. De összepárosíthatók-e ezek? A Foreign Affairs szerzője. Nicolas Wright neurológus szerint igen.

A járványokkal szembeni küzdelem régóta kéz a kézben jár az emberek megfigyelésével: az epidemológia egyik úttörője, John Snow már a 19. század derekán, a nagy londoni kolerajárvány idején saját lakókörnyezete aprólékos megfigyelése révén találta meg a fertőzés forrását és a kór legyőzésének kulcsát. A polgáraikat szisztematikusan nyomon követő autoriter rendszerek a koronavírus-járvány elleni küzdelemben is jelentős előnyre tettek szert: kiterjedt megfigyelési rendszerüket az állampolgárok elnyomása helyett most a járvány terjedésének követésére és feltartóztatására tudták átállítani.

Kínában például több mint egymillió ellenőr regisztrálta a városokban az emberek mozgását és testhőmérsékletét, és térfigyelő kamerákkal, mobiltelefonok százmillióinak, illetve az emberek utazási adatainak megfigyelésével tudták nyomon követni és keretek közé szorítani a vírus terjedését. Dél-Koreában nem csupán az utazók hőmérsékletét ellenőrizték, de a térfigyelő kamerákat és a bankkártya tranzakciókat is bevonták, valamint okostelefon-applikációval tartották "szemmel" a fertőzötteket és azokat, akik velük kapcsolatban állnak. Tajvan is mindent bevetett a járvány gyors leküzdése érdekében - ott például az összes kórházi és egészségügyi adatbázist összekötötték, hogy ki tudják elemezni az állampolgárok korábbi utazásaiból a lehetséges fertőzötteket. A Hongkongba érkezőkre pedig egy elektronikus karkötőt adtak, így kontrollálták mozgásukat és érintkezéseiket.

Ezeket a módszereket a nyugati liberális demokráciákban mindeddig nem alkalmazták. Az emberi jogok és a személyes adatok aggályos védelme nem tette lehetővé a hightech megfigyelési rendszerek alkalmazását, és ezzel a járvány elleni eredményes küzdelem is sérült. A szerző szerint a demokratikus államoknak meg kell találniuk a módját annak, hogy úgy tudják kihasználni a digitális megfigyelés új típusú lehetőségeit (például az egészségügyi és utazási adatbázisok összekapcsolását, az arcfelismerést vagy a mesterségesintelligencia-vezérelt adatfeldolgozást), hogy eközben az autoriter államokkal szemben ne sértsék veszélyes mértékben polgáraik szabadságjogait.

Ez nem is lenne teljesen példa nélküli, és nem is jelentené feltétlenül a demokrácia halálát: a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások következtében például a nyugati világ egészében számottevően szigorították a repterek és a nyilvános rendezvények biztonsági ellenőrzéseit, és ez mégsem vezetett totális diktatúrák tömeges kiépüléséhez. Az Egyesült Államokban a National Security Agency egy addig nem alkalmazott megfigyelési rendszert vezetett be. A Total Information Awareness project azóta is működik, de a mostani járvány során nem használták vagy bővítették.

A közeljövőben létre kellene hozni a "demokratikus megfigyelés" globális rendszerét, mivel a mostani járvány látványosan igazolja, hogy egy ilyen eszköztár megléte szó szerint élet-halál kérdés lehet. Ez nemcsak egészségügyi szempontból lenne kulcsfontosságú, de egyúttal elejét vehetné annak, hogy Kína és hasonló diktatúrák az emberek félelmére építve látszólag versenyképes alternatívát kínálhassanak a járványok elleni harcban eszköztelennek mutatkozó demokráciákkal szemben.