Az európai és a nemzeti politikai körökben egyaránt hangsúlyozzák, milyen fontos szerepet játszik a válságból való kilábalásban a feldolgozóipar. Az Európai Bizottság ambiciózus célkitűzése szerint "az ipar jelentőségének csökkenő trendjét meg kell fordítani, és a jelenlegi 16 százalékról 2020-ig 20 százalékra kell emelni az ipar GDP-beli arányát". Bár a szóban forgó arány Németországban, Írországban és több kelet-európai országban 20 százalék fölött van, a feldolgozóipar Görögországban, Franciaországban és az Egyesült Királyságban a GDP-nek mindössze nagyjából 10 százalékát adja.

Az életképes iparra Európának azért is szüksége van, hogy visszaszerezze technológiai előnyét; a legtöbb országban a versenyszféra-beli kutatás-fejlesztésnek a feldolgozóipar több mint 60 százalékát adja. Az erős ipar a jól képzett munkaerőnek is álláslehetőségeket teremt. Míg azonban 2000-ben az ipar az EU-ban megtermelt hozzáadott érték 18,5 százalékát adta, ez a mutató már csupán 16 százalék. Az arány 2009-ben volt a mélyponton, 2010-ben és 2012-ben emelkedett, de ezt követően a trend megtorpant.

A feldolgozóipar GDP-beli súlya az unió keleti részén jóval nagyobb: Magyarországon és Szlovákiában meghaladja a 22 százalékot, Csehországban pedig megközelíti a 25 százalékot. A nyugati tagállamok körében az ipari szektor a legnagyobb, 23,3 százalékos részt Írországban hasítja ki a GDP-ből, majd Németország (22,4 százalék) és Ausztria (18,2 százalék) következik. Németország az egyetlen nyugat-európai ország, ahol 2000 és 2012 között nőtt az ipar súlya a GDP-ben (igaz, mindössze 0,1 százalékponttal), számos, hagyományosan erős ipari országban viszont az ágazat veszített súlyából. A visszaesés Olaszországban és Spanyolországban volt a legnagyobb, ahol az arány több mint 4 százalékponttal csökkent 2000 és 2012 között (rendre 15,6, illetve 13,3 százalékra). Franciaországban és az Egyesült Királyságban az ipar már csupán a GDP 10 százalékát adja. Olaszország, Franciaország és az Egyesült Királyság együttvéve 2000-ben az uniós ipari termelés 42 százalékát adta, Németország pedig a 27 százalékát. Mostanra a két adat közötti különbség szinte teljesen eltűnt.
Az ipar relatív jelentőségének csökkenése több okra vezethető vissza. Sok feldolgozóipari vállalat más ágazatokba vagy cégekbe szervezte ki értékteremtő folyamatainak egyes részeit. Ha az utóbbiak a szolgáltatószektorban működnek, akkor a hozzáadott érték az iparból a szolgáltatásokhoz "költözik". A feldolgozóipar részaránya akkor is csökken, ha az ágazat lassabban bővül, mint a szolgáltatószektor. Nem meglepő tehát, hogy az unió gazdaságában az ipar súlya jelenleg kisebb, mint tíz éve volt. Van azonban egy további magyarázat is: a versenyképesség több EU-tagállamban is megfigyelhető romlása. A Világgazdasági Fórum legfrissebb rangsorában az első 20 között 8 uniós tagállamot találhatunk; Franciaország, Írország és Spanyolország még az első 40-ben van, Olaszország, Portugália és Görögország azonban jóval hátrébb szerepel, Bulgáriával és Romániával egy szinten. Feltűnő, hogy ezek az országok különösen gyengén szerepelnek, amikor az állami és versenyszférabeli intézmények hatékonyságáról, vagy a termék-, illetve munkaerőpiacról van szó. A Világbank "Doing Business 2014" jelentésében, amely a kkv-k üzleti környezetét mérte fel, az első 20 között mindössze hat EU-tagállammal találkozhatunk. Az eurózóna leggyengébbjei itt is Olaszország és Görögország, de a kelet-európai uniós tagállamoknak − a balti országokat kivéve − szintén bőven van hova fejlődniük.

Különböző irányú trendek

Az ipari termelés és foglalkoztatás a válság által leginkább sújtott eurózóna-tagállamok mindegyikében csökkent, hosszabb időtartamot vizsgálva azonban jelentős eltérések mutatkoznak. Míg a portugál ipar például az elmúlt évtized egészét tekintve gyakorlatilag stagnált, az ipari hozzáadott érték növekedésének üteme 2000 óta Görögországban és Spanyolországban kétszer akkora volt, mint az eurózóna átlaga (Görögországban nagyon alacsony volt a bázis), Írországban pedig még ennél is gyorsabb. Az EU egészében megtermelt ipari hozzáadott értéknek a spanyol feldolgozóipar 2000-ben a 6,5 százalékát, 2008-ban pedig a 7,8 százalékát adta, az arány innen − a válság miatt − 7,2 százalékra csökkent. A feldolgozóiparban foglalkoztatottak száma Spanyolországban és Görögországban 2000 és 2008 között szerény mértékben emelkedett, 2008 óta viszont 20 százalékkal csökkent. Írországban és Portugáliában az álláshelyek száma a válság következtében nem csökkent ilyen mértékben, de ha 2000-től vizsgáljuk, akkor ezekben az országokban is több mint 20 százalék a visszaesés. Spanyolországban és Írországban az ipari termékek iránti keresletet csökkenéséhez az ingatlanpiaci buborék kipukkanása is hozzájárult.

Ausztria és Németország kivételével 2008 óta a feldolgozóipari termelés volumene minden nyugati EU-tagállamban csökkent. Ezzel ellentétes képet látunk az unió keleti részén, ahol a legtöbb országban az ipari hozzáadott érték robusztusan − Lengyelországban és Szlovákiában közel 25 százalékkal − nőtt. A keleti EU-tagállamok már a válság előtti időszakban is a növekedés legerősebb motorjai voltak. Miközben azonban a hozzáadott érték meredeken emelkedett, az ipari foglalkoztatás visszaesett, ami a termelékenység komoly javulását mutatja.

A legdinamikusabban a magas, illetve a közepesen magas technológiai intenzitású (high-tech, médium high-tech) szegmensek bővültek, amelyek együtt az EU ipari hozzáadott értékének közel felét (rendre 12, illetve 35 százalék) adják, és az ipari foglalkoztatásnak több mint 40 százalékát teszik ki Franciaországban, Németországban, Írországban, Svédországban és az Egyesült Királyságban is. Bár a teljes európai ipari termelés még mindig a 2008. eleji szint alatt van, a high-tech szektorban a termelés már 2011-ben visszatért a válság előtti szintekhez. Ezzel szemben az alacsony technológiai intenzitású szegmensekben a termelés 2008 óta több mint 10 százalékkal zsugorodott.

Miért teljesít jobban az USA, mint az EU?

Az ipar relatív jelentőségének csökkenése nem európai jelenség. A feldolgozóipar GDP-beli súlya az Egyesült Államokban is csökkent: 2009-ben megközelítette a 17 százalékot, 2009-ben már csak 11 százalék volt. Azóta azonban megfordult a trend: 2012-ben már a feldolgozóipar adta a GDP 11,9 százalékát. Az elmúlt két évtizedben az amerikai termelés jelentős hányada települt Kínába, a költségek tekintetében azonban az USA már elkezdte ledolgozni versenyképességi hátrányát. Ez részben a kínai bérek gyorsabb növekedésével magyarázható, de más tényezők is szerepet játszanak. Az energia- és ingatlanárak a legdinamikusabban fejlődő kínai régiók némelyikében már magasabbak, mint az USA-ban, a Kínából visszaimportált termékeket pedig további költségek − szállítás, vámok − is terhelik. Mindezek következtében egyes szektorokban a termelés átlagos költsége az USA-ban már csupán 10 százalékkal magasabb, mint Kínában.

A működési környezet és a mögöttes trendek az európai ipart kevésbé támogatják, mint az amerikait. Amikor az európai vállalatok költségcsökkentés céljából más országba telepítették a termelést, akkor általában uniós tagállamot választottak, jellemzően a keleti blokkból. Az tehát, ha a nem uniós országokból visszatelepítik a termelést, nem növeli jelentős mértékben az európai ipar súlyát. Emellett az unióban működő vállalatok költségstruktúrája is eltér az amerikai cégekétől. Az USA-ban több szektorban alacsonyabbak a bérek és a termelékenység is gyorsabban nőtt, mint a nyugat-európai országokban. Az iparvállalatok számára az elektromos áram ráadásul az EU-ban kétszer olyan drága, mint az USA-ban.

Hogyan lehet újra fellendíteni az európai ipart?

Bár az eurózóna is visszatér egy szerény mértékű bővüléshez, a világ többi részén a gazdaság növekedése egy ideig még sokkal erőteljesebb marad. A külföldi kereslet bővülése a könnyen szállítható feldolgozóipari termékekkel sokkal jobban kihasználható, mint a szolgáltatások számos típusával. Sok nagy eurózóna-beli feldolgozóipari vállalat éppen az exportorientáció miatt volt képes meglehetősen jól kezelni a válságot. Nyugat-Európában a feldolgozóipar adja a teljes export 50 százalékát; ezen a téren még nagy a kihasználatlan potenciál, hiszen sok ország viszonylag szerény mértékben van jelen olyan fontos piacokon, mint Kína vagy az Egyesült Államok. Az európai ipart tehát valóban meg kell erősíteni, de a részaránycélszám kitűzésével az Európai Bizottság mintha nem értené a dolog lényegét. A feldolgozóipar GDP-beli súlya csak úgy növelhető, ha ez az ágazat gyorsabban bővül, mint a szolgáltatások szektora. Azokban az országokban viszont, amelyek a szolgáltatások területén versenyelőnyt élveznek, ígéretesebbnek tűnik, ha erre a szektorra összpontosítják energiájukat.
Az Európai Uniónak megvan az az előnye, hogy itt egyaránt jelen vannak a high-tech iparágak és az alacsony költségű régiók is, így a teljes értéklánc mentén versenyezhet. Ehhez azonban Európának vissza kell szereznie versenyképességét mind az OECD-tagállamokkal − például az USA-val vagy Dél-Koreával −, mind a feltörekvő országokkal szemben. A közepes és magas technológiai intenzitású ágazatokban ehhez az oktatás és a kutatás-fejlesztés területén egyaránt nagyszabású beruházásokra van szükség. Az alacsony technológiai intenzitású ágazatokban az egységnyi munkaerőköltség a fontosabb szempont, ezen a téren az eurózóna perifériáján végrehajtott kiigazítások hozzájárulnak a versenyképesség javulásához. Az Európai Bizottságnak és a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy az energia a vállalati szektorban megfizethető legyen és hogy a cégeknek ne kelljen különadókat fizetniük. Az agresszív adóelkerülési technikákat, amelyek során a profitot más országokban könyvelik el, vissza kell szorítani, ezek ugyanis a kkv-kat hátrányba hozzák a multinacionális cégekkel szemben. Ahhoz, hogy Európa fel tudja venni a versenyt riválisaival, és vonzó beruházási célponttá váljon, végső soron támogató környezetre van szükség − az iparban éppúgy, mint a szolgáltatószektorban. Az Európai Tanács februári ülésén, amelynek tárgya az ipari versenyképesség és a növekedés lesz, ezt kellene fő célként kitűzni.

Stefan Vetter, a Deutsche Bank elemzője


Szerző: