Pénzosztogató szervezet kuratóriumába először a kilencvenes évek közepén választottak be, ez a Magyar Vállalkozásfejlesztő Alapítvány volt. A Graphisoft akkoriban volt fejlődésének talán legszebben felfelé ívelő szakaszában − ez vezetett 1998-ban a kiugróan sikeres frankfurti tőzsdei bevezetéséhez −, és a felkérők logikusan gondolhatták, ki más tudná megmondani jobban, hogyan kell a vállalkozásokat támogatni, mint egy sikeres vállalkozó.
A közpénzek ártanak a vállalkozásoknak
Tévedtek. Nem tudtam megmondani. A kuratórium elé kerülő támogatási javaslatokról mindig csak azt tudtam mondani, hogy miért nem szabad ezt vagy azt támogatni. Vagy mert messziről látszik, hogy szélhámosság, vagy mert ha tényleg van benne fantázia, akkor nem szorul közpénzre. A valóban jó projektekre bőven van pénz a tőkepiacon, több a befektetésre vágyó pénz, mint jó csapat piacképes projektekkel. Egy idő után a kuratórium akkori vezetője így fordult hozzám: "Gábor, én értem a logikádat, még akár el is tudnám fogadni, de az ateizmust nem a templomban szokták hirdetni." A célzást megértettem, le is mondtam a kuratóriumi tagságomról.
Azóta közpénzeket vállalkozásoknak osztogató testületekben nem vállaltam tagságot. Ma is úgy gondolom, hogy ezek a pénzek ártanak a vállalkozásoknak. A kár sokkal nagyobb, mint a feleslegesen odaítélt adófizetői pénz. Ez a pénz ugyanis arra tanítja a jobb sorsra érdemes vállalkozásokat, hogyan kell jól pályázni, és nem arra, hogy a piacon hogyan kell boldogulni. Saját szakterületemen, a szoftverfejlesztésben öt olyan magyarországi céget ismerek, amelyek a világpiacon vezető pozíciót tudtak elérni saját területükön és impozánsan növekednek tovább. Közös jellemzőjük, hogy soha egy filler adófizetői pénzre nem pályáztak. Vagy megéltek vevőikből és egyáltalán nem volt szükségük külső tőkére, vagy ha mégis, azt gond nélkül megkapták a tőkepiacon. Nem féltek a versenytől, sőt keresték a versenypályát, ahol győzni tudnak.
Tavaly nyáron viszont elfogadtam a megtisztelő felkérést az egyetlen budapesti székhelyű európai intézmény, az Európai Innovációs és Technológiai Intézet (EITI) vezető testületébe (egyetlen magyar tagként), bár itt is adófizetői pénzek − hiszen az EU-pénz is az − osztogatása a feladat. Az intézmény kitűzött missziója az oktatás, kutatás és az ipar közötti szakadék áthidalása, az innováció ösztönzése és gazdasági hasznosulásának elősegítése európai léptékben. Valóban, miért kell elfogadnunk, hogy míg a nagy találmányok és innovációk jelentős része Európában születik, világrengető gazdasági hatásuk többnyire Amerikában alakul ki? A belső égésű motort Európában találták fel, de a motorizáció Amerikát változtatta meg előbb. A digitális számítógép prototípusa európai, de az informatika Amerikában hatolt be először az élet szinte minden területére. A tudományos-kutatási eredmények gazdasági hasznosításában Amerika vitathatlanul Európa előtt jár. Az EITI célja e trend megváltoztatása, és ennek jegyében katalizálja az úgynevezett tudásháromszögek vagy KIC-ek (Knowledge Innovation Center) létrejöttét, a felsőoktatás, a kutatás és az ipar szereplőinek közös kezdeményezéseként.
Még nem ismerem annyira az EITI működését és eddigi eredményeit, hogy megalapozott véleményem legyen, vajon ez működik-e, de most is aggódom, hogy talán nem az adófizetői pénzek osztogatása a legjobb módszer erre. Nemcsak magyar, de európai léptékben is kár, ha a vállalkozásokat pályázásra ösztönözzük a piac helyett.
Tiszta verseny és oktatás kell az államtól
Mindezzel nem azt akarom sugallni, hogy az államnak semmi keresnivalója az innováció ösztönzésében. Két olyan terület van, ahol az állam szerepe nélkülözhetetlen, és ami nélkül nincs innováció: a piaci verseny tisztaságának biztosítása és az oktatás. Innovációra ugyanis semmi sem tudhat jobban ösztönözni, mint a piaci verseny, az innovatív szellem pedig az iskolában születik.
Először a hetvenes évek közepén találkoztam a lenyűgöző élménnyel, hogy micsoda fantasztikus mértékű innovációt tud teremteni az igazi verseny. Akkoriban a nagyszámítógépek kategóriájában már eldőlt a verseny, megdönthetetlen piacvezető volt az IBM. Nem is született már túl sok újdonság e kategóriában. Fejlődés természetesen továbbra is volt, de világrengető, radikális változások nem itt születtek. Megjelentek viszont a programozható zsebkalkulátorok, ahol a HP és a Texas Instruments folytatott öldöklő versenyt. Hónapról hónapra jelentek meg az újabb és újabb, egyre többet tudó és emellett egyre olcsóbb modellek, csak kapkodtuk a fejünket. Ebből a versenyből nőttek ki azután a pc-k, amelyek az egész informatikai forradalmat új dimenzióba helyezték. Állami támogatásokért folyt a verseny? Természetesen nem. Volt mégis az államnak szerepe? Természetesen volt. Okos piacszabályzással − többé-kevésbé − meg tudta akadályozni, hogy monopóliumok alakuljanak ki, amelyek megölik a versenyt és az innovációt. (Ez nem mindig sikerült, a pc operációs rendszereknél például nem, olyan is az eredmény.)
Hasonló, talán még meggyőzőbb példa a mobiltelefonok világa. A hagyományos fix telepítésű vonalak szükségszerűen vezettek monopolhelyzetekhez, le is lassult a fejlődés. A mobiltelefónia viszont versenyben született, ez a verseny ma is tart és csodákat teremt. Miért van az, hogy parányi mobiljaink ezerszer többet tudnak, mint a behemót asztali készülékek? Semmi akadálya nem lenne, hogy az asztali készülékben is könnyen lehessen keresni a telefonkönyvben, össze legyen kötve naptárunkkal, azaz tudja mindazt a kényelmet nyújtani, ami a mobilunknál már természetes. Persze ha nincs verseny, akkor minek?
A közhiedelem szerint mi magyarok nem szeretjük a versenyt, imádjuk, ha az állam gondoskodik rólunk. Nem hiszem, hogy így van; ha így volna, nem lennének olyan népszerűek például a sportsikereink. Ahol tiszták a szabályok, ott szeretjük a versenyt. A magyar egy nagyon innovativ nép, máshogy nem élte volna túl az elmúlt ezer évet a huzatos Kárpát-medencében.
Ismerek más jó hazai innovációs példákat is, nemcsak a szoftvervilágból. A taxiszolgáltatás volt például az egyik első olyan terület, ahol még a pártállam idején szabadjára engedték a piaci versenyt. Lehet itt innoválni? Persze hogy lehet! Nem tudok olyan nagyvárosról Európában vagy Amerikában, ahol a taxitársaságoktól sofőrt is rendelhetsz saját kocsidhoz, ha azzal mentél vacsorázni és megkívántál pár pohár bort. Vagy bármilyen küldeményt elküldhetsz a taxival bárhová, akár a gyerekedet is az óvodába, ha váratlanul nincs más megoldás. Eleinte viszonylag jól működött a hazai bankredszer privatizációja nyomán kialakult verseny is, például legjobb tudomásom szerint Magyarországon vezették be a világon először azt a banki innovációt, hogy azonnali sms-üzenetet kapok hitelkártyaköltéseimről. Ehhez sem kért vagy kapott egyetlen bank sem innovációs támogatást. És végül: ma is az innovativ szellem szimbólumaként jelenik meg az egész világon a 40 éves Rubik-kocka − ez sem támogatásból született.
A mérnökhallgatók tiszteljék a vevőt
Az Európai Unió nem elsősorban a támogatásokról szól, és nem ezzel segíti az innovációt. Ha nehezen is, sok küszködéssel, hibákkal és zsákutcákkal, de van egy többé-kevésbé egységes európai piac, többé-kevésbé egységes vesenyszabályzással, és a piac nagy részén a pénz is közös. Mindez erősíti a versenyt, aminél semmi sem ösztökéli jobban az innovációt.
Akkor mire való az EITI, illetve ha csak pénzosztásra, akkor miért vállaltam benne tisztséget? Az innovativ szellem szülőhelye az oktatás, ahol az állam szerepe nélkülözhetetlen, és itt érzem az EITI szerepét is. Az oktatás, ezen belül a műszaki és természettudományos oktatás előtt álló legnagyobb kihívás a tudományt az üzleti világtól elválasztó hatalmas szakadék, amelyet az elmúlt évezredből örököltünk. Hogy ez a szakadék korábban szükségszerű volt-e, azt nem tudom, de hogy napjainkra fenntarthatatlanná vált, azt érzem.
A XXI. század a tudásalapú társadalom és gazdaság százada, ahol a tudomány és az oktatás eredménye sokkal hamarabb válik piaci értékké, mint valaha. Így annak a kutatásnak és oktatásnak van értéke, amely képes piaci fejjel is gondolkodni. Ettől pedig egyetemeink még nagyon távol állnak, nemcsak Magyarországon, de egész Európában. Amerika ebben vitatathatlanul előttünk áll, a Harvard például ma már nem arra a legbüszkébb, hogy hány Nobel-díjast adott, hanem hogy ott született a Facebook. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a szakadékot még Amerikában sem sikerült igazán áthidalni. A műszaki egyetemeken már tanítanak gazdasági és üzleti ismereteket (lassan nálunk is), de azt hiszem, nem ez a lényeg.
A mérnököket és tudósokat nem üzleti tervek és eredménykimutatások készítésére kellene elsősorban tanítani, és az sem a legfontosabb, hogy hogyan működik a tőkepiac. A szakadék lényege ugyanis a két világ markánsan különböző kulcs-teljesítménymutatóiban (key performance indicator − kpi) van. Amíg a tudományos teljesítményt publikációk számával, idézettségi faktorral, tudományos díjakkal, tehát a szűk szakma elismerésével mérik, addig az üzleti világban a profit és a piaci részesedés a mérőszám. A mérnökhallgatókat tehát nem a hozzáértő szakma, a másik mérnök elismerésének kivívására kellene nevelni, hanem arra, hogy ne lenézzék, hanem szeressék és tiszteljék munkájuk "buta" felhasználóját, azaz a vevőt. Az üzlet ugyanis erről szól.
Bojár Gábor, a Graphisoft Park Nyrt. elnök-vezérigazgatója