Mivel biztosat nem lehet tudni a címben szereplő aforizma eredetéről, ezért általában Konfuciusnak tulajdonítják. Meg persze Gandhinak és Lao-cének. Vagyis olyan gondolkodóknak, akiket a nyugati társadalmakban általában türelmesnek és ebből fakadóan kevéssé célorientáltnak tartanak. Leninnek és Milton Friedmannek − bár munkásságuk enyhén szólva is nagyban eltér egymásétól − eszébe se jutott volna ilyen módon megfogni földi létünk értelmét.

Mindent elszabotál a magyar apparatcsik

Nem csoda, hogy a nyugati társadalmakban éppen a hatékonyságot, vagyis pont a célorientáltság ellentétét tekintik kívánatosnak. Így a rövid, közép- és hosszú távú célok kitűzése nélkül a siker nem igazán elképzelhető. Ez lehet az oka, hogy az amúgy frappáns mondást csak a hippimozgalmak és a pólófeliratozók kölcsönözték ki maguknak ebben a hemiszférában. Na meg a Citroën, amely a kilencvenes évek elején az azóta − nem véletlenül − feledésbe merült ZX modelljét ezzel a szöveggel reklámozta. Ahogy már jeleztem, a siker és ez a mondat nem igazán tartozik össze.

Mostanában azonban ez az idézet sokszor eszembe jut. Leginkább olyankor, amikor a kormányzati munka hatékonyságán tűnődöm. Nem tudok megszabadulni attól a nyomasztó gondolattól, hogy miközben a politika magasröptű célokat tűz ki maga elé, addig az apparátus elmerül a taoizmus langymelegében és passzív ellenállást tanúsítva meghiúsítja a politikai paletta bármelyik feléből összeálló kormányzat elképzeléseit. Nem mérlegeli, hogy jó-e az elképzelés vagy hibás, nem elemzi, hogy árt-e neki és a választóknak, vagy akár használ a változás − elszabotál mindent a magyar apparatcsik. És ezt − legalábbis én így képzelem − nem gonoszságból teszi, hanem filozófiai meggyőződésből: az út a cél. Legalábbis nekik.

Tíz év múlva előzzük Japánt?

Ha a jelenlegi és az elmúlt kormányok eredményeit hevenyészve emlékezetbe idézzük, akkor rá kell döbbennünk, hogy sok mindent nem tudunk felsorolni. Pedig hangzatos célokból nem volt kevés sem 2002−2010 között, sem pedig a jelenleg is tartó ciklusban. (Amikor ezeket a sorokat írom, éppen azt mondja a nemzetgazdasági miniszter, hogy a GDP-t 2025-ig meg fogjuk duplázni. Ha figyelembe vesszük, hogy ez a mutató az OECD 2011-es statisztikája szerint fejenként valamivel több mint 17,3 ezer dollár, és mivel Japán gyakorlatilag 10 éve stagnál a 30 ezer dolláros szinten, ez azt jelentené, hogy 2022−2024 tájban megelőzzük őket.) Mi ez, ha nem ambiciózus terv? Ennyi jó elképzelés magától nem futhat zátonyra, folyamatos munkával a magyar államapparátus elérte, hogy ne váljon be egyetlen gazdaságpolitikai kurzus sem. Mindezt a taoizmus jegyében, az út a cél mottó alatt.

Egy főre jutó GDP 2011-ben (ezer dollár)
Luxemburg68,1
Norvégia46,7
USA42,4
Svájc39,6
Írország37,2
Hollandia37,1
Ausztrália36,7
Ausztria36,1
Kanada35,7
Svédország35,2
Németország34,6
Izland33,5
Belgium33,2
Nagy-Britannia32,9
Dánia32,6
Finnország32,0
Japán30,4
Franciaország29,9
Dél-Korea27,5
Olaszország27,1
Spanyolország27,0
Izrael27,0
Új-Zéland25,3
Szlovénia25,1
Csehország24,1
Görögország22,3
Portugália21,4
Szlovákia20,8
Észtország18,1
Lengyelország17,9
Magyarország17,3
Chile15,3
Törökország13,4
Mexikó13,4
Forrás: Forrás: OECD

Amikor a Napi Gazdaság felkért arra, hogy néha-néha írjak a lapba egy cikket, nyilván azt tervezték, hogy a reálgazdaság szereplőjeként megosztom a tapasztalataimat az olvasókkal. Valószínűleg a szerkesztőknek álmukban se jutott volna eszükbe, hogy tőlem filozófiai értekezést kapnak majd. De ha nekik eszükbe is jutott, nekem bizonyosan nem. De ez a cikk nem is az, még ha az első bekezdések után úgy is tűnik. Sokkal inkább kísérlet arra, hogy megértsem, miért nem működik az ország (gazdaság)politikai intézményrendszere, pedig akár működhetne is.

Sok kezdeményezés elvérzik

Néhány példa: negyedik mobilszolgáltató, E.On-gáztárolók visszavásárlása, elektronikus útdíjrendszer, budapesti 4-es metró − hogy csak a minden újságolvasó számára kapásból felidézhető és a megvalósulástól egyre csak távolodó projekteket említsem. A legújabb az elektronikus útdíjrendszer újragombolásáról szóló múlt heti miniszterelnöki bejelentés volt. Orbán Viktor kormányfő − talán felismerve azt, hogy szabotálják kedvenc projektjeit − azt találta mondani, hogy az állam fogja megvalósítani ezt a költségvetés számára fontos bevételt jelentő beruházást. Hát eddig ki valósította volna meg? Szerintem annyi változott csupán, hogy eddig fővállalkozót kerestek, most meg majd alvállalkozók után kell kutatni. Miután az alvállalkozókat is közbeszerzésen kell kiválasztani, hosszadalmas folyamatnak nézünk így is elébe. A köztisztviselők pedig továbbra is szabotálhatják a politika elképzelését.

Nem tudom, hogy egyenként jók-e, hasznosak-e ezek − de a tény tény marad: mindegyik kezdeményezés az apparátuson vérzett el. (Az apparátus fogalmába természetesen a nem kevés eufemizmussal közreműködőnek nevezett állami vállalatokat és önkormányzati háttérintézményeket is beszámítom.) De menjünk egy szinttel lejjebb − az intercity a Budapest−Miskolc távolságot két óra alatt teszi meg. Tudom, mert hetente legalább egyszer használom ezt a közösségi közlekedési eszközt, amellyel pont fél órával hosszabb a menetidő, mint gépkocsival. És ugyancsak pont fél órával hosszabb időt töltök vonatozással, mint tettem volna 1991-ben, amikor is a Lillafüred, Szinva, Sajó, Borsod és Hámor vonatnevekkel a MÁV elindította az első intercityket Budapestről Miskolcra.

Rosszul szocializálódtak?

Tudom, hogy nem hálás dolog ma a politikusokat védeni, de nem láttam egyetlen párt programjában sem, hogy lassítsuk a vonatokat, blokkoljuk az építkezéseket, egyáltalán, rohasszuk le az egész rendszert. Ezt a minisztériumi tisztviselők és az állami, önkormányzati vállalatnál dolgozó "menedzserek" tették. Mivel? Azzal, hogy előírásszerűen üzemeltettek mindent. Előírásszerűen és céltalanul.

A kocsmai törzsasztalok szakértői körében − azok között tehát, akik egyaránt otthon vannak a labdarúgás, a biztonságpolitika, a tömegoszlatás és a köztisztviselői bértábla részletkérdéseiben − az az általános vélekedés, hogy a köztisztviselők és az állami cégek vezetői körében a motiválatlanságot az alacsony jövedelemszint indokolja. A felsorolt témák között egyikben sem érzem igazán otthon magam, nem tudom tehát azt sem, hogy mennyit keresnek az állam alkalmazottai. Mégsem tudom elképzelni, hogy pusztán a jövedelmük miatt frusztráltak annyira, hogy nem érdekli őket, megvalósul-e a rájuk bízott projekt, sikerrel zárul a nekik kiosztott feladat. Egyszerűen nem jól szocializálódtak. Azt gondolják, hogy rájuk nem vonatkoznak a célok, nekik csak a szabályok betartása a feladatuk. Pedig a szabályok megváltoztathatók, csak vállalni kell a döntések és az eddigi gyakorlat elutasítása kihívását.

Dönteni a legnehezebb

Nem olyan rég egy újságíró megkérdezte tőlem, hogy vállalatvezetőként mit tartok a legnehezebb feladatnak. A válaszom az volt, hogy nemet mondani és döntéseket hozni. De dönteni kell. Rosszul dönteni is jobb, mint nem dönteni. Én rengeteget tanultam a kudarcainkból és ma már azt is tudom, hogy a tévutakban is mindig van hasznosítható. Nincs tehát felesleges hiba, csak bűnös alibizés.

Vinnai Balázs, az IND alapítója és ügyvezető igazgatója

 

Vinnai Balázs