A forint útja az euróig címmel még a Surányi-érában született egy kiadvány a Magyar Nemzeti Bankban, amely a megjelenésig nem jutott el, pedig érdekes lett volna tudni, hogy miként képzelte a jegybank ezt az utat. Az elmúlt fél évben azonban sok minden történt, ami befolyásolhatja erre vonatkozó elképzeléseinket. A legfontosabb azon erősödő szakmai meggyőződés az árfolyam-politikával foglalkozó szakemberek körében, hogy az úgynevezett köztes, puhán rögzített rendszerek (csúszó leértékelés, egyéb megkötések nélküli árfolyamrögzítés) soha nem bizonyultak hosszú távon életképesnek. Konszenzus kezd kialakulni arról, hogy három következtetés vonható le azoknak az országoknak az árfolyamrendszereivel kapcsolatban, ahol jelentős a nemzetközi tőkeáramlás. (Stanley Fischer: Bipoláris árfolyamrendszerek felé?) Egyrészt az árfolyamszint rögzítése nem tartható fenn hosszú távon, ez alól csak a nagyon kemény rendszerek lehetnek kivételek. Másrészt a vizsgált országok a flexibilis módszerekhez folyamodva is több lehetőség közül választhatnak. Harmadszor, az egyes országok gazdaságai az árfolyam megváltozására eltérő módon reagálnak. Az elmúlt időszakban megfigyelhető volt, hogy egyre kevesebben választják a köztes rendszereket, ehelyett vagy a teljesen szabad lebegtetéshez, vagy olyan szigorú formákhoz folyamodnak, mint a valutatanácsi intézmény vagy egy másik ország pénzének az átvétele. Hátrányaik ellenére a köztes rendszerek is igen hasznos szerepet tölthetnek be egy dezinflációs folyamatban, de jelentős figyelmet kell fordítani a rendszerből megfelelő időben történő kilépésre. Igen fontos változás, hogy idén februárban hivatalos dokumentumként is nyilvánosságra hozták az EU pénzügyminisztereinek állásfoglalását a tagjelölt országok árfolyam-politikájáról. (European Economy, 2001, február, ECOFIN.) Az állásfoglalás megfogalmazza, hogy az unió a tagjelölt országok csatlakozását megelőzően semmilyen formális követelményt nem támaszt árfolyam-politikájukat illetően. Kívánatos azonban, hogy gazdaságpolitikájuk elsősorban a reál- és nominálkonvergencia elérésére irányuljon. Az EU-csatlakozást követően elvben minden országnak lehetősége lesz meglévő árfolyamrendszerének fenntartására. Ez az árfolyam-politika azonban az unió alapszerződése értelmében közös érdeklődésre tart számot. A leendő új tagországok többsége - köztük Magyarország is - kinyilvánította az ERM-II. közös árfolyamrendszerhez való csatlakozás szándékát. Ez kellően rugalmas ahhoz, hogy különböző árfolyamrendszereket fogadjon be, nem egyeztethető vele azonban össze a szabad vagy megállapított központi paritás nélküli lebegtetés, az eurótól eltérő horgonyvaluta alkalmazása, továbbá a csúszó leértékelés sem. Ez vonatkozik mind a hazai, korábbi szűk sávos, mind a jelenlegi széles sáv melletti csúszó leértékelésre. Az ERM-II.-vel kompatibilis árfolyamrendszernek tekintik viszont az euróra alapozott valutatanácsot. Az elmúlt egy-másfél évben tehát elmozdulás következett be az EU álláspontjában. E változás mögött az a megfontolás húzódik meg, hogy a valutatanács de facto monetáris uniót jelent a tartalékvaluta országával. Az pedig könnyen belátható, hogy egy monetáris unióba (EMU) való belépés előkészítéseként logikus lépés kvázi belépni ugyanabba a monetáris unióba, aztán idővel különösebb probléma nélkül megoldható a jogi-intézményi rendszerbe való belépés is. Ennek ellenére mind a mai napig tartja magát az a vélekedés, hogy az ERM-II. árfolyamrendszerhez való csatlakozás kötelezően egy a központi paritáshoz képest legalább +/-15 százalékos szélességben meghatározott intervenciós sávot jelent. Pedig ez ma sincs így, Dánia például jelenleg is +/-2,25 százalékos intervenciós sávot alkalmaz. Fontos esemény, hogy az MNB május elején az intervenciós sávot a csúszó leértékelés fenntartása mellett +/-2,25 százalékról +/-15 százalékra növelte. Miként értékeljük ezt a lépést, és főként mire számíthatunk a fentiek tükrében a jövőben? A jelenlegi árfolyamrendszer nyilván nem tekinthető véglegesnek, hisz nincsen egyértelműen megállapított és rögzített központi paritása, márpedig az elmondottak alapján az EU iránymutatásának megfelelően megállapítanak majd egy központi paritást. Joggal feltételezhető tehát, hogy Magyarország előbb-utóbb felszámolja a köztes állapotnak tekinthető, jelenleg széles sáv mellett működő csúszó árfolyamrendszert. A Magyarországhoz hasonló kis és integrált országok soha nem szoktak a rögzítettől eltérő árfolyamrendszert alkalmazni. Számos érv szól ma is egy széles sávot alkalmazó vagy lebegő árfolyamrendszer ellen. Alacsony a gazdaság monetarizáltsága, gyorsan fejlődik, ezért változékony a pénzügyi rendszer. Az államilag szabályozott áraknak még van szerepük, igen nehezen becsülhető a pénzmennyiség növekedési üteme, feleslegesen nagy árfolyam-volatilitást tesz lehetővé stb. Következésképpen nem a szélesebb árfolyamsáv hosszabb ideig tartó alkalmazására van szükség, hanem a gazdaságot ért egyszeri külső inflációs sokk átmeneti kezelésére, valamint az inflációnak a 10 százalékos rátáról való lecsökkentésére. Méghozzá egy olyan szintig, amely nem fogja vissza a gazdasági növekedést és nem haladja meg az EMU inflációs rátáját, csupán a Balassa-Samuelson-hatás által kiváltott mértékben. (Ennek értelmében a kevésbé fejlett országokban a felzárkózás során a fogyasztói árindex szükségszerűen gyorsabban növekszik, mint a fejlettebb országokban - a szerk.) Azt természetesen nem tudhatjuk, hogy a jegybanknak milyen elképzelései vannak, de szakmailag logikus forgatókönyveket kidolgozhatunk. A jegybank a korábbi szituációval ellentétben - legalábbis rövid távon - nagyfokú szabadságra tett szert a kamatok alakításában, egyrészt a sávszélesítés, másrészt a monetáris eszközrendszer márciusi átalakításának eredményeként. Következésképen reális esély van arra, hogy az év második felében - az infláció csökkenése és a nominális kamatszint változatlansága vagy minimális csökkentése mellett - a forint árfolyama csendesen erősödjön körülbelül az 1 euró = 250 forintos szintig. Ezen az árfolyamszinten érdemes újra szűkíteni az intervenciós sávot, majd véglegesen rögzíteni a forint árfolyamát, ezt követően pedig alkalmazkodó kamatpolitikát folytatni. Immár évek óta létezik devizaként az euró, a közös pénz, de a hétköznapi életben nem sikerült elfoglalnia a jelentőségéből eredő meghatározó helyet. Ennek egyik kézenfekvő - de makroközgazdászok között nem túl nagy érdeklődésre számot tartó - oka az, hogy olyan kezelhetetlen árfolyamok mellett, mint 1 euró = 2,203710 holland forint, vagy 1 euró = 1,955830 márka, az átlagos gazdasági szereplő egész egyszerűen még ma sem foglalkozik a közeljövőbeni pénzcserével. A praktikusan gondolkodó belgák nem zavartatják magukat, az 1 euró = 40,3399 belga frank árfolyamot egyszerűen 1 euró = 40 frankra kerekítik. Na már most, ha amúgy is szükséges egy központi paritás megállapítása, akkor célszerű a mindennapi életben is könnyen kezelhető árfolyamot megállapítani, amely abba a tartományba esik, amely makroökonómiailag is megfelelő. Függetlenül attól, hogy van-e e körül a paritás körül intervenciós sáv, vagy nincsen, és ha van, akkor mekkora. Hogyan értelmezzük ezek után a jelenlegi árfolyamrendszer szerepét? Talán leginkább az alábbi nyilatkozat fejezi ki ezt pontosan. Bár a nyilatkozó aligha lesz az MNB elnökének tanácsadója, szakmai kompetenciáját nehéz lenne vitatni: „Korlátozott időszakokra lesznek átmeneti megoldások, amikor taggá válnak. Ez valójában egy folyamat. Úgy gondolom, hogy gazdaságuk közelít majd például a monetáris politikában az eurózónához és az Európai Központi Bank politikájához. Tehát nem leszek meglepve, ha a folyamat során valamikor a magyar hatóságok úgy döntenek, hogy valutájukat fix rátával az euróhoz kötik." Az interjúalany Wim Duisenberg, az Európai Központi Bank akkori és jelenlegi elnöke. (Fekete János életrajza Benda László közreműködésével, exkluzív interjú, Frankfurt, 1998) Ursprung János