Mire kaphatott engedélyt Kijev? Őrületes taktikázás zajlik a háttérben

Amikor a harmadik világháború kitöréséről beszélnek, mennyire lehet még finomhangolva játszani egymással. Mire kaphatott engedélyt Ukrajna, amikor az orosz törzsterületek lövéséről beszélünk nyugati fegyverekkel? Egy meghatározott régióra, hatótávra? Milyen típusú fegyverekre, célpontokra?

Csiki Varga Tamás (Cs.V.T.): A világháborúval való riogatást szakmai szemmel nézve továbbra is politikai eszköznek tartom. Egyrészt orosz részről ez az úgynevezett „információs elrettentés”, azaz nyílt fenyegetőzés a nyugati társadalmakkal szemben, hogy Moszkva olyan szintre eszkalálja a konfliktust, ahol vagy vissza kellene lépni Ukrajna támogatásától, vagy csak hasonló erődemonstrációval lehetne válaszolni, amire az európai államok és az Egyesült Államok nem állnak készen. Másrészt a közelgő EP-választás előtt szívesen él a politika azzal az eszközzel, hogy belpolitikai vagy gazdasági kérdések helyett az orosz–ukrán háborút teszi meg fő kampánytémává, és mivel is lehetne látványosabban érvelni az embereknek, mint a világháború és a nukleáris háború elkerülésével – még akkor is, ha ennek az esélye továbbra is alacsony?

A gazdaság és az üzleti élet legfrissebb hírei az Economx.hu hírlevelében.

Feliratkozom

A gazdaság és az üzleti élet legfrissebb hírei, podcastok, pénzügyi tanácsok naponta kétszer az Economx.hu hírlevelében.

Adataim megadásával és a "Feliratkozom" gomb megnyomásával kijelentem, hogy megismertem és elfogadom a www.napi.hu Online Kft. Adatvédelmi tájékoztatóját. Hozzájárulok hogy az email címemre hírleveleket küldjön az Economx.hu aktuális híreiből

Az Ön neve

Az Ön email címe

Feliratkozom

Küldtünk Önnek egy emailt! Nyissa meg és kattintson a Feliratkozás linkre a feliratkozása megerősítéséhez.

Ezután megkapja az Economx.hu Hírleveleit reggel és este.

Ahogy az elmúlt bő két évben folyamatosan, ezúttal is azt hangsúlyozom: nem áll küszöbön sem világháború, sem nukleáris háború. Az ilyen mértékű eszkalációnak katonai oldalról nem látjuk a gyakorlati jeleit és a szándékát – politikai oldalról pedig az elrettentés eszközeként kell rá tekintenünk. Gondoljunk vissza arra, amikor 2022 őszén az oroszok Harkiv és Luhanszk, majd Herszon megyében is jelentős, korábban megszállt területekről szorultak ki az ukrán ellentámadások nyomán, és akkor sem alkalmazott Oroszország nukleáris fegyvert.

Hasonlóképpen, a fekete-tengeri flottát vagy a megszállt Krím-félsziget haditengerészeti, katonai bázisait ért ukrán támadások sem váltottak ki ilyen választ – nem véletlenül. A nukleáris fegyverek a pusztító képesség sokkal magasabb kategóriáját jelentik, és alkalmazásukat – még a taktikai fegyverekét is – sokkal körültekintőbben mérlegelik a politikai és katonai vezetők, mint azt az akciófilmeken szocializálódott és háborús propagandával folyamatos rettegésben tartott állampolgárok gondolnák.

Ez nem csak szerencse kérdése, hanem tudatos stratégiai mérlegelésé: téves például az az érv, hogy „nukleáris nagyhatalom nem veszíthet el háborút (mert ilyen esetben úgyis atomfegyvert vet be és végül győz)”. Az Egyesült Államok elvesztette a vietnami háborút (1965-1973), a Szovjetunió az afganisztánit (1979-1989); sikertelen volt az afganisztáni (2001-2021) és az iraki (2003-2011) beavatkozás is, és egyik sem végződött atomfegyverek bevetésével. Jogos a kérdés, hogy miért?

Azért, mert egyik sem volt egzisztenciális konfliktus, ami létében fenyegette volna az amerikai vagy a szovjet társadalmat, államot. Ahogy Ukrajna sem képes létében fenyegetni Oroszországot – még akkor sem, ha az önvédelmi háborúját támogató országok által átadott fegyverekkel 80-100 kilométeres hadműveleti mélységben orosz területeken semmisítenek meg katonai célpontokat.

Az orosz nukleáris fenyegetőzés kezelésére megvan a megfelelő stratégiai válasz: a NATO keretében a nukleáris nagyhatalmaknak (Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország) egységesen kell fellépni és kommunikálni a szövetség védelmével kapcsolatban, aminek egyik eleme a nukleáris elrettentés. Az a tétel ugyanis a hidegháborúban is eredményes volt (megelőzte a nukleáris háborút) és ma is az, hogy Oroszország nem tudna atomháborút nyerni a szövetséggel szemben. Ugyanígy, meg kell erősíteni a kollektív védelmi képességeket a hagyományos erők terén is – emlékezzünk vissza: ezek a lépések a 2014-es orosz első katonai agresszió után, arra reagálva kezdődtek, és 2022 óta, az újabb, nagyarányú orosz katonai eszkaláció nyomán váltak erősebbé. E mögött nem támadó, hanem védekező szándék van: hacsak nem akarjuk azt az üzenetet küldeni, hogy a kelet- és közép-európai államok ismét örömmel állnának orosz katonai megszállás és politikai irányítás alatt.

Ami pedig ebben a stratégiai kontextusban a szóban forgó nyugati rakétafegyverek használatát illeti: addig, amíg Oroszország támadásával szemben Ukrajna képes volt védekezni úgy, hogy csak Ukrajna megszállt területein támadták az orosz mozgósítási, logisztikai és műveleti támogató létesítményeit, bázisait, addig elég volt ilyen hatótávolságú eszközöket átadni, vagy az alkalmazás szabályait erre korlátozni.

Viszont Harkiv városának és Ukrajna északi területeinek idén tavasszal kezdődő (FAB-1500, FAB-3000) szárnyas-/siklóbomba-támadásai orosz részről új helyzetet teremtett, mert itt Oroszország nemzetközileg elismert honi területeiről, akár 80 kilométeres távolságból indítja a támadásokat, amelyek ellen nincs hatékony katonai védelem, ezeket az eszközöket nem képesek „lelőni”, elhárítani az ukránok.

Ezért a logikus lépés, hogy távolabb kell szorítani a határtérségtől a kilövőállásokat, a repülőtereket, a repülőgépeket, és ehhez Oroszországon belüli katonai célpontokat kell megsemmisíteni. Ezek körét könnyen azonosíthatjuk: például olyan repülőterek, ahonnan az Szu-34 és az Su-35 vadászbombázó repülőgépeket üzemeltetik, amelyek a FAB-okat indítják. Hasonlóképpen: a Harkiv irányába májusban indított újabb orosz szárazföldi műveleteket támogató infrastruktúra is legitim célpont: fegyverraktárak, üzemanyag-lerakatok, parancsnoki állások. Ne feledjük: ebben a háborúban Oroszország az agresszor, ha el akarja kerülni az ilyen csapásokat, akkor nem atomháborúval kell fenyegetni, hanem be kell fejezni a támadó műveleteket és tárgyalni kell a fegyverszünetről, majd a békés rendezésről.

Mennyire tartja be Ukrajna a nyugati utasításokat, elvárásokat, amikor az orosz területek lövéséről beszélünk? Például az olajfinomítók esetében nem nagyon, de Harkivnál eddig nagyjából igen?

Cs.V.T.: Miközben az egész „engedélyezési” ügy politikai témává vált és furcsa módon a média kereszttüzében zajlik, normális esetben katonai-hadműveleti megfontolásokból ezeket a részleteket nem szokták nyilvánosan bejelenteni. Az, hogy most mégis így zajlik, tekinthető a nyugati, ukrán és orosz politikai vezetők tudatos „eszkaláció-kontrolljának”; még akkor is, ha sokan azzal érvelnek – szerintem pontatlanul és helytelenül –, hogy ez szándékos és háborús célt szolgáló eszkaláció.

Hónapok óta jelezték a fegyvereket átadó országok – britek, amerikaiak, franciák, legutóbb a németek – vezetői, hogy zajlik a vita, a kérdés megfontolása, és ha az orosz haderő így támadja Harkivot és Észak-Ukrajnát, akkor ez lesz a következmény. Azt is jelezték, hogy ebben az esetben is lesz egy földrajzi határ, ami a katonailag indokolható csapásokra fog vonatkozni. Ez pedig csak a nyilvános diplomáciai része a folyamatnak, a háttérben zajló „egyeztetésekről”, tájékoztatásról nincs képünk. Ez nem felelőtlen háborús kockáztatás, hanem egyértelmű figyelmeztetés: egy bizonyos térségen belülről (feltételezzük, hogy ez nagyjából 80-120 kilométer sugarú kör lehet) ne támadják az ukrán területeket a fenti orosz eszközökkel, mert különben biztosítanak olyan haditechnikát Ukrajnának, amivel hatásosan lehet csökkenteni ezt az orosz támadó képességet az orosz katonai létesítmények és célpontok kilövésével.

Fontos látnunk: Ukrajnának érdeke, hogy betartsa ezeket a „korlátozásokat”, mert a nyugati államok csak akkor tartják fenn a politikai, gazdasági, katonai támogatásukat, ha Kijev is a „szabályok szerint játszik”. Ezért tartom ezt a lépést tudatos és kiszámított eszkaláció-menedzsmentnek és nem „háborús pszichózisnak”.

Ugyanakkor két különböző dolgot ne mossunk össze: amire most a nagy hatótávolságú rakétafegyverekkel kapcsolatban engedélyt kaptak az ukránok, az a harkivi védekezést segíti. Ugyanígy, ha a Krímben lévő orosz célpontokat támadják az ukránok, annak az alapja az, hogy a Krím-félsziget mind a nemzetközi jog, mind a világ országainak 99 százaléka szemében továbbra is Ukrajna része, amit Moszkva katonailag megszállt és illegálisan annektált, ezt 5 szoros orosz szövetséges ország vagy ugyancsak el nem ismert szakadár entitás kivételével senki nem ismeri el. Így a Krímben Ukrajna a saját területének felszabadítása érdekében támadhat orosz katonai célpontokat „saját” (ukrán) megszállt területén.

Ami pedig 2024-ben számos esetben megtörtént, azaz hogy az ukránok dróncsapásokat mértek mélységi orosz kritikus infrastruktúra elemekre (elsősorban a kőolaj-infrastruktúrára), az ukrán fejlesztésű „saját” eszközökkel történt, nincs köze az átadott fegyverekhez. Ezeknek a támadásoknak a célja is más: egyrészt gyengíteni az orosz háborús erőfeszítést – kevesebb kőolajexportból származó jövedelem, nehezebb hazai ellátás a finomított kőolajtermékek esetében –, másrészt az orosz légvédelmi képességek széttelepítésének kikényszerítése, hogy az ukrajnai hadműveleti területek sebezhetőbbek legyenek.

„Válaszként” lelőhetik-e az oroszok az amerikai felderítő gépeket a Fekete-tenger felett nemzetközi légtérben?

Cs.V.T.: Egy ilyen forgatókönyv esetében minden részlet fontos: ha nemzetközi légtérben történik ilyen incidens, az két, egymással háborúban nem álló ország közötti katonai konfrontáció, és a megtámadott fél szempontjából katonai provokáció, agresszió. Hatásaiban jelenleg leginkább ahhoz állhat közel, amikor a törökök 2015-ben „figyelmeztető jelleggel” lelőttek egy orosz vadászrepülőgépet, amikor az orosz légierő ismételten, figyelmeztetések ellenére megsértette a török légteret – azzal a lényegi különbséggel, hogy nemzetközi légtérben erre nincs semmilyen jogalap. Ebből eredően kockázatosabb, mert kiválthatja amerikai részről az „arányos választ”, például ők is lelőhetnek egy orosz gépet.

Az eszkalációt ebben az esetben is meg lehetne itt állítani: az oroszok és az amerikaiak között él a katonai forródrót, egyik fél sem akar nyílt háborút vívni a már sokszor bemutatott kölcsönös nukleáris elrettentés miatt. Így „jelzésértékkel” történhet ilyen incidens, de ez nem jelentene automatikus továbblépést. Jelen esetben viszont ezt kevésbé látnám értelmezhetőnek, mert a fenti logika mellett végig játszható, hogy ettől csak a feszültség nőne, de az amerikai magatartás a fegyverek Ukrajna általi alkalmazására vonatkozóan nem változna.

Tudunk mondani konkrét példát is, amikor ilyen jellegű incidens történt: 2023. március 14-én egy orosz Szu-27 vadászrepülő megrongált egy amerikai Reaper felderítő drónt, ami ennek következtében lezuhant. Az eset nyilvános diplomáciai-politikai elítélésén és a washingtoni orosz nagykövet bekérésén túl más nyilvános – akár katonai – amerikai reakció nem történt. Azt nem tudhatjuk, hogy a nem nyilvános csatornákon milyen amerikai figyelmeztetés hangozhatott el. Viszont egy pilóta nélküli repülőeszköz megrongálása és egy személyzettel repülő amerikai repülőgép lelövése között óriási a különbség.

Ha ilyen történne, az a hidegháborús katonai szembenállás legforróbb pillanatait idézné, és különböző szintű amerikai reakciókat válthatna ki elméletben, kezdve a még komolyabb fegyverrendszerek biztosításán Ukrajnának, a korlátozások csökkentésén (nem teljes eltörlésén) át, egészen az arányos katonai válaszcsapásig, például valamilyen a megszállt Ukrajna területén vagy légterében működő orosz katonai eszköz megsemmisítéséig.

Ez ugyanis még mindig az eszkaláció-kontroll jegyében történne, nem lenne szükségszerű következő lépés. (Hasonló korlátozott eszkalációs válaszokat láthattunk április 13-án Irán és Izrael között: Irán tömeges drón- és rakétatámadást hajtott végre, aminek kivédése után nem folytatódott a csapásváltás.) Ugyanezért nem tartom logikus lépésnek, hogy az oroszok így válaszolnának: számukra kedvezőtlenebb eredményt hozhatna, mint ha ne tesznek semmit, vagy más módon reagálnak.

Ki a kezelőszemélyzet ukrán oldalon? Ukránok vagy nyugati kiképzés, irányítás, helyszíni- vagy műholdas vezetés is állhat a háttérben?

Cs.V.T.: Miközben nyugodtan állíthatjuk, hogy azt nem dokumentálják és hozzák nyilvánosságra az ukránok, hogy ki kezeli az egyes eszközöket bevetéskor, azt sincs okunk feltételezni, hogy ne ukrán kezelőszemélyzet tenné: megkaphatták a technikai kiképzést és a fegyverek átadásába nem tartozott bele, hogy azokat alkalmazó amerikai vagy más személyzet is érkezett volna.

Azt ugyanakkor tudjuk, hogy az ukrán haderő felderítő-célmegjelölő képessége korlátozott (nem rendelkeznek műholdakkal, amelyek „belátnak” orosz területre), ezért az ilyen információkat az amerikaiaktól kaphatják. Ehhez ugyancsak nem kell szükségszerűen ukrán területen tartózkodni – de arról a 2022-es eszkaláció előtt is tudtunk, hogy vannak amerikai és brit kiképzők, tanácsadók Ukrajnában, így minden bizonnyal ezt most is meg tudják oldani és akár katonai magánvállalatok szerződéses civil alkalmazottaiként tudják segíteni az ukránokat az azonosított célok pontos megsemmisítésében. Mindez viszont nem nyilvános információ, ebbe nem fogunk belelátni.

Itt is érdemes egy tényt rögzíteni: azzal, hogy az amerikaiak (vagy mások) Ukrajnát hírszerzési információkkal látják el, nem teszi őket hadviselő féllé, sőt ez a támogatás jogszerű és legitim. Oroszország a nemzetközi jogot megsértve katonai agressziót hajt végre, Ukrajna pedig az ENSZ Alapokmány 51. cikkelye értelemében önvédelmi háborút folytat, amit a nemzetközi közösség bármely állama legitim módon támogathat – akár fegyverrel is, nem különben felderítési vagy hírszerzési információkkal.

Mi a véleménye a Mad Max filmeket idéző orosz csodafejlesztésekről. Például a drónbiztos teknőstankról, az acélrácsokkal védett motorokról?

Cs.V.T.: Minden háború, ami elhúzódó jelleget ölt, ki szokta termelni a katonai adaptáció különböző megoldásait, és ebben a támadó és védelmi technológiák versenyfutása jól megfigyelhető. Ilyet az orosz-ukrán háború 28 hónapja alatt is láttunk és látunk: a szenzorokkal telített harcmező miatt a felek nem alkalmaznak nagy haderő-csoportosításokat, mert azok könnyen felderíthetők és a precíziós csapásokkal pusztíthatók.

Ugyanilyen logika mentén a csapásmérő drónok, lézengő lőszerek ellen igyekeznek fokozni a harcjárművek passzív védelmét: rácsokat szerelnek fel, amik miatt a jármű testétől, páncélvédett (vagy éppen gyengén védett) részeitől távolabb csapódnak be a drónok és a robbanás ereje kisebb kárt tud okozni. Vannak megoldások, amik hatékonyak és némi finomítás után széles körben elterjednek, és vannak, amik kényszer szülte ad hoc házibarkács próbálkozások, amiken jót mulat az olvasó/néző. Bár külsőre ez abszurd megoldásokat is szül, a cél mindig egy: az élőerő, a kezelőszemélyzet – és bizonyos mértékig az értékes haditechnikai eszköz – védelme.

Ugyanilyen folyamatot láthattunk az iraki és afganisztáni műveletekben: akkor a rögtönzött robbanóeszközök (IED-k), tulajdonképpen rejtett útszéli bombák, aknák terjedtek el gyorsan és okoztak komoly veszteségeket az amerikai és szövetséges erőknek. Az „ellenszer” az ún. MRAP eszközök – megnövelt aknavédelemmel ellátott, rajtaütések ellen védett jármű – kifejlesztése volt, amelyek például magasabb a futómű-felfüggesztésnek és az alváz páncélvédettségének, valamint V-alakú, a robbanás energiáját oldalirányba elvezető alvázkialakításának köszönhetően komolyabb védelmet biztosít az IED-k ellen.