A DOW Chemical elnöke és vezérigazgatója, Jim Flitterling szerint a mechanikai újrahasznosítással mindössze a jövőbeli újrahasznosított polietilén igények 15 százalékát lehet kielégíteni, a fennmaradó 85 százalékhoz már szükséges a kémiai újrahasznosítás.
A autopro.hu cikke szerint a többszörös mechanikai újrahasznosítás, a használt stabilizátorok, adalékok és növekvő idegenanyag-tartalom miatt 2-3 kör után már csak egy nehezen értelmezhető molekulahalmazt fog jelenteni a poliolefinek esetében, így az újrahasznosított poliolefin alapú műanyagok útja már szükségképpen vezet a pirolízis vagy az erőművi kemence felé.
A mechanikai újrahasznosítás nagy előnye, hogy rendelkezésre áll a technológia, vannak nagyon jól működő megoldások, sok a technológia szállító a piacon, folyamatos a technikai fejlődés. Másik nagy előnye, hogy szemben a kémiai újrahasznosítással, alacsonyabb az energiaigénye, és így a karbonlábnyoma is.
A nagy hátránya viszont, hogy a végtermék minősége egyenesen származtatható a rendelkezésre álló hulladékból. Mivel stabil, folyamatos minőségű hulladék nem áll rendelkezésre, így a termék megismételhetősége kérdéses, nem áll rendelkezésre a folyamatos minőség. Ebből kifolyólag a feldolgozóknak alkalmazkodni kell a változó minőséghez. Ez a legtöbb esetben nem lehetséges, mivel a legtöbb műanyagfeldolgozó meghatározott paraméterű terméket állít elő, fix receptúra alapján.
Az akár napon belül is változó fizikai tulajdonságú input nem teszi lehetővé a stabil termelést, ráadásul az európai géppark sem az alacsony minőségű polimer inputhoz van tervezve.
Ezzel szemben a kémiai újrahasznosítással előállított repolimereknek nincsenek ilyen problémái. Nagyon jó megoldás, feltéve, hogy ténylegesen környezetbarát, ténylegesen kisebb a karbonlábnyoma, és működik vegyes műanyaghulladékkal is. Ez utóbbi két jellemző azonban még nem bizonyított.
Ahhoz, hogy komoly beruházások történjenek a kémiai újrahasznosítás területén, szabályozási támogatásra van szükség, azaz a kémiailag újrahasznosítással előállított műanyag elismerésére, mint körkörös termékre. Így ezek beszámíthatóvá válnak a különféle újrahasznosítási célszámokba.
Az azonban félő, hogy a műanyagipar egyre kevesebb hulladékhoz jut majd. Ráadásul a kémiai újrahasznosítás során minden technológiai lépcsőben egynél kisebb számmal multiplikálunk. Egyelőre nem lehet megmondani, hogy a kémiai újrahasznosítás során egy tonna műanyaghulladékból mennyi újrahasznosított műanyag nyerhető, miközben a hosszú és energiaigényes technológiai láncot kell létrehozni.
Ahhoz, hogy megoldjuk a közeljövő „műanyaghulladék-éhségét”, a szemetet hulladékká, lehetőleg magas minőségűvé kell transzformálnunk minél nagyobb mennyiségben. Ehhez pedig sokkal szofisztikáltabb hulladékgyűjtésre van szükség.
A szabályozáson viszonylag könnyű változtatni, azonban a hasznosítható hulladék mennyiségének növelése már nehezebb. A legfontosabb azonban megoldani azt, hogy a vegyes és szennyezett műanyaghulladék 100 ezer tonnás kapacitású üzemekben átalakíthatóvá váljanak pirolízis olajjá, vegyipari alapanyaggá.
A pirolízis olaj a jövő egyik kulcsterméke lesz nemcsak a vegyipar, de a közlekedés számára is.
Azonban a szükséges kapacitások létrehozása időigényes, pesszimista becslések szerint akár 15-20 évig is eltart ezek létrehozása. Ráadásul korántsem biztos, hogy ezen technológiák összesített karbonlábnyoma valóban kisebb lesz, mint a hagyományos fosszilis forrásoké.