Az év elején még erős optimizmus hatotta át a pénzügyi és a nemzetgazdasági tárca vezetőit: nyilatkozataikban a gazdasági növekedés erősítésének az évét vizionálva, 4%-os gazdasági növekedést és 2,9 %-os hiányt jeleztek. Ez a derűlátás már akkor is kétségeket ébresztett egyfelől a múlt esztendő gazdasági teljesítményeiről rendelkezésre álló előzetes adatok alapján, másfelől még inkább a főbb felvevőpiacainkat jelentő országok romló gazdasági kilátásairól szóló prognózisok fényében. Márciusban aztán eljött a megvilágosodás pillanata, s a 4%-nál jóval szerényebb, 2,4%-os növekedés és 4,5%-os – a 3%-os maastrichti plafont jócskán meghaladó – hiány lett megcélozva. A célmutatók csökkentése jórészt a külső feltételeknek a vártnál kedvezőtlenebb alakulása miatt vált szükségessé, ám ennek a veszélynek a jeleit már jóval korábban fel lehetett volna ismerni, és a 4%-os növekedés mantraként történő hangoztatását korábban abbahagyni.

Fennmaradó kockázatok

Azonban a realitások elismerésével szerényebbé vált célok elérésének mellett is vannak kockázatai. Egyrészt változatlanul bizonytalan, hogy sikerül-e az EU által befagyasztott forrásokból további nagyobb összegeket még az év folyamán lehívni. Másfelől ugyan valóban sikerült a hazai inflációt jelentősen leszorítani, azonban annak nominális mértéke továbbra is magasabb az euróövezeti pénzromlásnál, ami pedig – az egyéb kockázatoktól eltekintve is – magasabb nominális forintkamatlábat indokol. Ezért csínján kell bánni a kamatvágással, különben a forint a piacon hamar leértékelődhet eurónként akár a 400 Ft-os szint fölé. Ennek kézzelfogható veszélyét a napokban is megtapasztalhattuk,

Kapcsolódó

ha pedig tényleg bekövetkezne a forint gyengülése, akkor bizony a hazai fogyasztás és a termelőfelhasználás magas importtartalma miatt visszatér az infláció, s kényszerű következményképpen pedig meg kellene növelni a forint kamatlábát.

 

Kamat és/vagy keresletérzékeny beruházások?

Az persze érthető, hogy a nominális kamatláb szintje kiemelten fontos indikátor a kormányzat számára, hiszen a lakossági és a vállalati beruházás volumene, végsősoron pedig a növekedés erősen függ a nemzeti valuta kamatszintjétől. Különösen igaz ez a hazai piacra termelő kis- és egyéni vállalkozásoknak a beruházásaira, amelynek volumene tavaly drámai mértékben – mintegy 24%-kal – csökkent. Több gazdaságpolitikus és vállalati érdeképviseleti vezető ezért türelmetlenül szorgalmazza a kamatlábak csökkentésének a szükségességét. Csakhogy az említett beruházások valójában korántsem csupán kamatérzékenyek, hanem nagymértékben függenek a szóban forgó vállalati, vállalkozói kör termékei iránti fizetőképes kereslet alakulásától is. Márpedig a fogyasztás erőteljes tavalyi visszaesése és elhúzódó idei „felocsudása” egyelőre nem igazán sarkall új beruházások indítására, jóllehet a vállalkozások széles köre elegendő saját erővel rendelkezik és főleg az exportőrök bőséges hitelkínálattal is találkozhatnak a bankpiacon. Az MNB vállalati konjunktúrafelmérése szerint az elmúlt két évben ugyan a válaszadók átlagosan egyötöde jelölte meg a finanszírozási problémát tevékenysége nehezítő tényezőjeként, azonban a vállalatok ezt az okot jellemzően csak a hatodik problémaforrásként említik.

Valószínű, hogy amint a fogyasztás visszatér a korábbi növekedési pályára, úgy a beruházási kedv is felélénkül. Ám mivel a hazai piacon a fogyasztói bizalom újbóli erősödése s vele együtt a fogyasztás felfutása is a jelek szerint csak fokozatosan következik be, ezért a beruházások növekedést is serkentő hatása is csak későbbre tehető.

Visszaüt az ingatlanpiaci árrobbanás

A vállalati szektor finanszírozásának a jellegzetésségeitől eltér a lakásépítések finanszírozása. E téren persze ugyancsak jelentős befolyása van a kamatszintnek, viszont itt sem lehet eltekinteni az ingatlanpiac kereslet és kínálati viszonyainak az alakulásától. A jegybank elemzése szerint hazánkban relatíve olcsók a lakáshitelek: feláruk az elmúlt években folyamatosan csökkent és 2022-ben – tehát az infációs kamatrobbanás előtt – historikus mélypontra, a többi visegrádi ország és az eurozóna átlagos szintje alá süllyedt. A finanszírozási terhek csökkenő tendenciája ellenére azonban 2015 óta a használt lakások ára több, mint kétszeresére, az új ingatlanoké pedig közel háromszorosára nőtt. Ezt az árnövekedést csak reálkeresetek, valamint a lakásszerzéshez adott támogatások jelentős növelése tette elviselhetővé. Árcsökkenés viszont csak egyszer, 2022. utolsó negyedévében, a kamatok megugrásakor következett be, amikor az MNB lakásárindexe alapján 3,6%-kal lettek olcsóbbak az ingatlanok országos átlagban az előző negyedévhez képest. Ezek a számok összességében arra utalnak, hogy

a hazai építőipar területén hatékonyság jelentős emelésére volna szükség volna, máskülönben a kamatcsökkenés nagy része áremelés formájában továbbra is a kivitelezők és az ingatlanfejlesztők zsebébe vándorol.

Türelemmel kell tehát lenni a beruházások és az ingatlanfejlesztések felfuttatása terén, s óvakodni kell a kamatszintre való túlzott összpontosítástól. Emellett valószínűleg érdemes volna fontolóra venni egy-két termékcsoportban – főleg az élelmiszerek körében – az ÁFA-kulcsok mérséklését is, annál is inkább mert ezzel talán nem csak a fogyasztást lehetne serkenteni, hanem az így indukált beruházások révén a hazai élelmiszeripar nemzetközi összehasonlításban bizony meglehetősen gyenge versenyképességét is lehetne javítani. Hasonlóképpen fenn kellene tartani – legalábbis az átlagos lakásnagyság erejéig – az ÁFA-kedvezményt, s hathatós intézkedéseket kellene hozni az építőipar versenyképessebbé tételére is. Azt, hogy ezekkel a feladatokkal a kormányzat is tisztában van és gondolkodik is a szükséges lépéseken azt jól jelzi, hogy a hét elején bemutatott Versenyképességi Stratégiában szép számmal találunk a kihívásokra választ adó  hatékonyságnövelő  javaslatokat.

(A cikk szerzője, Terták Elemér az Európai Bizottság belpiaci főigazgatóságának pénzügyi intézményekért felelős korábbi igazgatója)