Mikor lehet vége? Békéről beszélnek, de Kijev és Moszkva is győzelemre játszik

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) John Lukács Intézetének tudományos főmunkatársát, Csiki Varga Tamást Orbán Viktor és Volodimir Zelenszkij kijevi találkozója kapcsán többek közt kérdeztük 

• az aktuális háborús helyzetről,
• a mindent eldöntő csata víziójáról és
• a legvalószínűbb végkifejletről.

Apti Alaudinov csecsen származású orosz tábornok szerint még idén véget érhetnek a harcok egy nagy döntő csata után? Mennyire reális a „ragnarökről” való álmodozás, miközben harmadik évében jár a háború?

A gazdaság és az üzleti élet legfrissebb hírei az Economx.hu hírlevelében.

Feliratkozom

A gazdaság és az üzleti élet legfrissebb hírei, podcastok, pénzügyi tanácsok naponta kétszer az Economx.hu hírlevelében.

Adataim megadásával és a "Feliratkozom" gomb megnyomásával kijelentem, hogy megismertem és elfogadom a www.napi.hu Online Kft. Adatvédelmi tájékoztatóját. Hozzájárulok hogy az email címemre hírleveleket küldjön az Economx.hu aktuális híreiből

Az Ön neve

Az Ön email címe

Feliratkozom

Küldtünk Önnek egy emailt! Nyissa meg és kattintson a Feliratkozás linkre a feliratkozása megerősítéséhez.

Ezután megkapja az Economx.hu Hírleveleit reggel és este.

Egyelőre a hadműveleti tapasztalatok semmi olyat nem mutatnak, ami alapján egy nagy „döntő csatára” kellene számítani – éppen ellenkezőleg: a 2022 óta tartó műveletek a kezdeti orosz betörés (2022. március) és a harkivi ukrán ellentámadás (2022. szeptember) kivételével folyamatos állásháborút, lassú, felőrlő műveleteket jelentettek.

Miközben sokakban az a kép él – valószínűleg második világháborús történelmi filmek vagy az 1999-es Öböl-háború TV-közvetítéseinek hatására -, hogy a modern hadviselés nagy páncélos csatákat (is) jelent, ehhez a mozgáscentrikusnak nevezett hadviselési módhoz jelenleg nincsenek meg a feltételek Ukrajnában.

Ennek több oka van: a legfontosabb, hogy a hadszíntér teljes egészét és viszonylagos mélységét is képesek lefedni a felek hírszerző, megfigyelő és célmegjelölő rendszerekkel (műholdak, radarok, drónok), mégpedig olyan „sűrűségben”, hogy azonnal tudják érzékelni azt, ha az ellenség nagyobb csoportosítást hoz létre és meg tudják azt semmisíteni.

Ehhez járul hozzá, hogy a precíziós rendszereknek és egyes dróntípusoknak köszönhetően a tűzcsapások, rakétacsapások nagy hatótávolságban, akár több tíz kilométerre és rendkívül pontosan képesek pusztítani az ellenséges erőket, logisztikai vagy vezetési pontokat.

Végül, de nem utolsó sorban, 2023 nyarára a front legnagyobb részét mélységében tagolt, komoly műszaki zárakkal védett védelmi vonalak alkották, és ezeken – mint azt a 2023 nyári sikertelen ukrán ellentámadás, vagy a Bahmutért, Avgyiivkáért vívott elkeseredett, több hónapon át zajló csaták is mutatták – egyelőre nem tudnak áttörni, sem azokat megkerülni. Így sem a nagy haderőcsoportosítások, sem a manőverező hadviselés gyors mozgása nem jellemzik a háborút, és arra utaló jeleket sem látunk, hogy ez változna a közeljövőben.

Bár mindkét fél több százezres seregekkel ellenőrzi a frontvonalat, mégis a csapatmozgások, támadások, diverzáns akciókat pár tucat, alkalmanként akár egyetlen fegyveres hajtja végre. Nagyot változott a háború menete. Mi az oka ennek? 

A fentiekből következik, hogy a többé-kevésbé statikus frontvonalakon, ahol hónapszám néhány száz méterekben mérik az előrehaladást az oroszok, nem „hatékony” nagy egységekkel rohamozni – sem haditechnikában, sem élőerőben. Ezek könnyen felderíthető, és drónokkal, tüzérséggel jól pusztítható célpontok, és arra már mindkét fél rájött, hogy a tömeges támadások nem járnak eredménnyel, csak nagy veszteségekkel.

Ehhez képest már Bahmut óta azt látjuk, hogy alegység szinten, rajok, szakasz szintű kis csoportok igyekeznek megbújni a felderítés elől és megközelítve a védelmi előörsöket, majd vonalakat, megtámadni és felszámolni azokat.

Hónapok óta folyamatosan látunk például motorkerékpárokon vagy könnyű homokfutókon (quadokon) közlekedő és támadó rohamcsoportokat, amelyek elég kicsi és gyors mozgású célpontokat jelentenek ahhoz, hogy tüzérséggel, légierővel nehezen, drónokkal is kevésbé eredményesen pusztíthatók.

Sokszor ezek a támadások, „lökések” is sikertelenek, illetve veszteségekkel járnak, de egy-egy támadásban mégsem „tömeges” emberáldozattal. Viszont mivel ilyen kis támadásból egyes frontszakaszokon akár naponta 20-30-at is végrehajtanak az oroszok, tesztelve az ukrán védelmet, összességében az emberveszteség még mindig igen jelentős.

Költséghatékonyabbá vált a háború? Mennyibe kerülhet a frontvonal tartása dollár milliókban naponta ukrán és orosz oldalon? Látni lehet mindkét oldalon a kimerülés jeleit vagy ez az állapot még csupán a kezdet?

Nem áll rendelkezésünkre érdemi, komolyan vehető számítás a háború költségeiről, különösképpen ilyen pontos, aprólékos bontásban. Tájékozódhatunk arról, hogy a felek például a nemzeti össztermék (GDP) mekkora részét fordítják a háborús célokra, de még ez is egy nagyon komplex költségcsoportot lefedő mutató, amibe bele lehet számítani a haditechnikai eszközök és hadianyagok termelésének – majd megsemmisülésének – költségét, a katonák bérét és különböző ellátását, a védelmi ipar működtetését és fejlesztését, a haderő ellátását (logisztika, élelmiszer), stb.

Azt, hogy felek mennyit hajlandóak a háborúra áldozni, a politikai cél és a mögötte álló társadalmi támogatás határozza meg.

Jelenleg még mindig azt látjuk, hogy az orosz háborús cél 2022 óta nem változott. 

Ezek között szerepel minimum 4 ukrán megye és a Krím elszakítása, az ukrán kormány megbuktatása és egy oroszbarát vezetés hatalomra juttatása, Ukrajna NATO-tagságának a blokkolása, az ukrán haderő teljes lefegyverzése, stb. Értelemszerűen az ukrán társadalom ezeknek a céloknak az elérését és az ország orosz vazallussá süllyesztését igyekszik megakadályozni.

Mekkora az esély rá, hogy észak-koreai, iráni vagy akár afrikai zsoldosok csapjanak össze a fronton ukránokkal vagy nyugati zsoldosokkal?

Arra voltak már példák, hogy orosz oldalon csecsenek, illetve Szíriában toborzott zsoldosok, valamint a Wagner-csoport és más katonai magánvállalatok zsoldosai harcoljanak a fronton, ugyanakkor abban lényegi különbségek vannak, hogy ezek a katonák milyen „minőségben” vannak jelen. Az jelenthetne új helyzetet, ha az iráni, észak-koreai, vagy nyugati reguláris haderők tagjai harcoló feladatok ellátására jelennének meg Ukrajnában, mert ez azt jelenthetné, hogy maguk is hadviselő féllé válnak. Arra azonban mindenki kényesen figyel, hogy ilyen módon ne kerüljön bele a háborúba – még ha politikai szinten olykor fel is vetnek ilyen kérdéseket.

Mikor lehet a vége? Milyen típusú végkifejlet tűnik a legvalószínűbb forgatókönyvnek?

Az elmúlt hónapokhoz képest a katonai helyzet nem változott jelentősen: Ukrajna stratégiai védelmet folytat, az orosz haderő pedig lassú, felőrlő szárazföldi műveletekkel helyi szintű minimális területfoglalást képes elérni, miközben légi- és rakétacsapásokkal pusztítja az ukrán hátországot.

Jelenleg ez katonailag patthelyzetet jelent, ami akkor változhatna meg, ha Ukrajna nem kapná tovább a nyugati pénzügyi, katonai (haditechnikai) támogatást – ami a védelem meggyengüléséhez vezetne. Stratégia töréspont lehet az amerikai elnökválasztás: meglátjuk, 2025 januárjától ki ül a Fehér Házban és hogyan fog kinézni az amerikai Ukrajna-politika akkor.

Június óta látjuk, hogy megjelentek a „tárgyalási” kezdeményezések is, de ezek még fegyverszünet létrehozásához is harmatos próbálkozások – ehhez legalább Ukrajnának és az agresszor Oroszországnak is az asztalnál kellene ülnie.

Sajnos béketárgyalásokra egyelőre nincs racionális kilátás, mert a felek stratégiai céljai, mint azt fent említettem, kölcsönösen kizárják egymást, és most még mindkét fél meg van győződve arról, hogy fenn tudja tartani háborús erőfeszítését. Amíg ez nem változik, minden közvetítési kísérlet „pusztába kiáltott szó” marad.