A napokban volt két éve, hogy a szaúd-arábiai állami befektetési alap (PIF) felvásárolta a Premier League-ben szereplő Newcastle United 80 százalékát, a fennmaradó 20 százalékot pedig Amanda Staveley és a Reuben család osztotta fel. A tőkeinjekció hatására szárnyalni kezdett a fekete-fehér csapat, egy év alatt alanyi jogon kivívták a Bajnokok Ligája főtáblás szereplést, ennél azonban még érdekesebb, hogy milyen gazdasági hatással van és lesz ez a városra, illetve a térségre.
Az ipartalanítás átka és a manchesteri kiárusítás
Az új tulajdonosi kör olyan városba érkezett, amelynek égető szüksége volt a segítségre. A korábbi tulajdonos, Mike Ashley ugyanis megszorításokat rótt ki a klubra, sőt, az egymást követő kormányok is ugyanezt tették a várossal, ennek pedig katasztrofális eredménye lett:
északkeleten a legalacsonyabb a várható élettartam az Egyesült Királyság régiói közül, a gyermekszegénység és a munkanélküliség pedig egyaránt 50 százalékkal magasabb az országos átlagnál.
Az ipartalanítás nyomán, amikor a jelentős szén-, hajó- és acélipar az évek során elhalványult, a város egyes részei hanyatlásnak indultak. Ennek kapcsán, délnyugat felé tekintve, Manchester precedensnek számít. 2008-ban a Manchester City-t az Abu Dhabi United Group (ADUG) vette át, egy magántőke-társaság, amely szoros kapcsolatban áll az Egyesült Arab Emírségek kormányával.
A következő években az ADUG jelentős összegeket fektetett be Kelet-Manchester elszegényedett részeibe, hirdetve azon szándékát, hogy megfizethető házakat építsen, és megszabadítsa a várost elhagyott, lelakott területeitől. Az egykor posztindusztriális pusztaságnak számító Etihad Stadion környéke ma a város egyik gazdasági központja. Ám ennek megvoltak a maga ellentmondásai. Számos riport és tudományos tanulmány vizsgálta, hogy vajon a várost kizsákmányolta-e a szaúdi rendszer, mivel a tanács nem kapott bérleti bevételt az ADUG-gal indított közös vállalkozásból. A Sunday Times 2019-ben úgy fogalmazott: „Manchester, a város, amelyet eladtak Abu-Dzabinak”.
Newcastle most hasonló válaszútnál áll. Mivel a városnak égető szüksége van a regenerálódásra, a klub tulajdonosai kinyilvánították, hogy továbbra is elkötelezettek az ügy mellett – de Manchester példája megmutatja, miként járnak kéz a kézben a lehetőségek a buktatókkal.
Összefonódó politikai szálak
Közvetlenül a hatalomátvétel után a PIF képviselői Newcastle-be utaztak, hogy klublegendákkal, városvezetőkkel találkozhassanak. Számos téma került megvitatásra, köztük az, hogy mit kellene prioritásként kezelniük a városfejlesztés során: szállodák, boltok, vagy lakóingatlanok kellenek? Az üzenet egyértelmű volt: a PIF nem csak a Newcastle United klubba akart pénzt fektetni, hanem Newcastle városába is.
„Ez egy teljes körű befektetés a régióban” – idézi a The Athletic Simon Chadwicket, sport- és geopolitikai gazdaságtan professzort.
„Az ADUG bebizonyította, hogy egy futballklubba való befektetés nem csak a sportról, hanem a civil szerepvállalásról és az infrastrukturális fejlesztésről is szól.
A PIF tehát szaúd-arábiai befektetések csatornájaként fog szolgálni, nem csak Newcastle-ben, hanem az egész északkeleti térségben egyaránt.”
Ennek bizonyítéka, hogy a PIF- és más szaúdi milliárdos cégek vezetői együtt ülnek a Newcastle United díszpáholyában brit előkelőségekkel, hercegekkel, politikusokkal, vállalatvezetőkkel. Ez azt jelenti, hogy az arab térség prominens alakjai egyre jobban beférkőznek Nagy-Britannia politikai elitjébe.
Közös elképzelés, közös érdekek
Ennek kapcsán érdemes visszagondolni arra, hogy az 1970-es években, amikor a brit gyártóipar és szénbányászat összeomlott, Szaúd-Arábia profitált az évtized olajválságából, ami a modern királyság hiperfejlődését, valamint Mohammed bin Szalman évekkel későbbi uralmát meghatározta. Bin Szalman miniszterelnök pedig le akar válni Szaúd-Arábia gazdaságáról, és attól eltávolodva, nem akar csak az olajra támaszkodni – márpedig ez jelentős nemzetközi befektetésekkel is jár.
Ráadásul az új szaúdi irányzatok szerint a megújuló energiában van a jövő, s ezt a britek ezt tapasztalják is, hiszen az arabok már több száz millió fontot fektettek be például fenntartható repülőgép-üzemanyag gyártásába Angliában. Szaúd-Arábia ki is jelentette, hogy náluk 2030-ig az elektromos áram felét megújuló forrásokból fogják előállítani, Grant Shapps az Egyesült Királyság volt energiaügyi minisztere pedig erre rácsatlakozván úgy nyilatkozott, a britek és az arabok „közösen szomjazzák a fenntarthatóságot”.
Ebben az összefüggésben
a hazai befektetésekért és a nemzetközi kegyekért folytatott küzdelemben a brit kormány befolyása a Newcastle felvásárlási folyamatára – amelyben úgy vélték, hogy annak esetleges kudarca közvetlen kockázatot jelent az Egyesült Királyság és Szaúd-Arábia kapcsolatára nézve – egyértelműen értelmet nyer.
Tavaly Newcastle és a kormány 1,4 milliárd font értékű decentralizációs megállapodást kötött, amely 24 ezer új munkahelyet teremt, és 5 milliárd fontnyi magánbefektetést mozgósít – ezen felül pedig további szaúdi befektetésekre is van lehetőség.
A brit-szaúdi szálat pedig még szorosabbra fűzték azáltal, hogy áprilisban az Északkeleti Gazdasági Fórum (NEEF), egy nonprofit üzleti szervezet megalapította a Szaúd-északkelet-angliai kereskedelmi és befektetési párbeszédet, amelynek célja, hogy összekapcsolja a regionális vezetőket a nemzetközi befektetőkkel.
A britek részéről valahol érthető ez az elköteleződés, ugyanis Nagy-Britannia EU-ból való kilépése hatással volt az északkeleti gazdaságra, ezért más helyeken kell keresni a kereskedelmi és üzleti kapcsolatok fellendítésének lehetőségét. Ennek bizonyítéka például, hogy már tervezik a Newcastle-i Nemzetközi Repülőtér és Szaúd-Arábia közötti közvetlen járatokat, s hogy folyamatos tárgyalások vannak arról, miként vonjanak be tőkét az egészségiparba, az autóiparba, a szélenergiába, a mélytengeri dokkokba, a digitális szektorba, ráadásul a newcastle-i egyetemekbe történő beruházásokat is fontolgatják.
Erkölcs kontra szükség
Lehet, hogy a régióban aggodalomra ad okot a potenciális invesztorok személye, de tekintettel a város katasztrofális gazdasági helyzetére, világos, hogy Newcastle tanácsosai miért vágynak kétségbeesetten a befektetőkre. Ezek a kérdések összetettek, ugyanakkor sürgősek is.
A britek úgy gondolják, hogy saját kormányuk hagyta magára az északkeleti térséget, így most kvázi idegenektől várják, hogy megmentsék őket. Olyan szereplő kell, aki munkahelyeket teremt, jólétet teremt, és biztosítja azokat a társadalmi-kulturális feltételeket, melyek által az emberek boldogulni tudnak.
A szaúdiaknak pedig megvan a pénzük, megvan az indítékuk, megvan az akaratuk, és ha valaki sok pénzzel besétál Newcastle városába, annak a helyiek kiterítik a vörös szőnyeget.