Trump ajtóstól rontott a házba, veszélyben a nemzeti identitás?

Ahogy Grönland esetében, Donald Trump a Panama-csatornára vonatkozóan is bejelentette „igényét”, hogy újból megerősítse az amerikai befolyást a stratégiai jelentőségű közlekedési-szállítási útvonal és az ahhoz kapcsolódó infrastruktúra felett.

Avagy Trump megfogalmazásában „visszaszerezze a csatornát”. Az amerikai igény valóságtartalmát, a reális lehetőségeket és a nyomásgyakorlás várható következményeit tekintettük át Csiki Varga Tamással, az NKE John Lukacs Intézetének tudományos főmunkatársával.

A gazdaság és az üzleti élet legfrissebb hírei az Economx.hu hírlevelében.

Feliratkozom

A gazdaság és az üzleti élet legfrissebb hírei, podcastok, pénzügyi tanácsok naponta kétszer az Economx.hu hírlevelében.

Adataim megadásával és a "Feliratkozom" gomb megnyomásával kijelentem, hogy megismertem és elfogadom a www.napi.hu Online Kft. Adatvédelmi tájékoztatóját. Hozzájárulok hogy az email címemre hírleveleket küldjön az Economx.hu aktuális híreiből

Az Ön neve

Az Ön email címe

Feliratkozom

Küldtünk Önnek egy emailt! Nyissa meg és kattintson a Feliratkozás linkre a feliratkozása megerősítéséhez.

Ezután megkapja az Economx.hu Hírleveleit reggel és este.

– Miért fontos újra a Panama-csatorna az Egyesült Államoknak? 

– Az Egyesült Államok a kontinentális hegemóniáért folytatott versengés során szerzett befolyást a Panama-csatorna felett.

Amikor 1903-ban Panama függetlenedni kívánt Kolumbiától, Washington gyorsan elismerte az új állam függetlenségét, majd megállapodást kötött a csatorna megépítéséről és a kapcsolódó terület használatáról.

Amikor Kolumbia katonai erővel tervezte visszaszerezni a területet, az Egyesült Államok az ágyúnaszád-diplomáciához folyamodott, és hadihajóival lezárta a térség vizeit, sőt katonákat is partra tett Panamában. Így 1939-ig Panama amerikai protektorátussá vált.

A terület és az ország sorsának rendezése után az építési munkák is lendületes fordulatot vettek, és 1904-1914 között megépültek a csatorna fő infrastruktúra elemei, majd az 1930-as években az átkeléshez szükséges vízszint biztosítása érdekében újabb duzzasztógátat is építettek. Mindennek jelentős része amerikai befektetésekből valósult meg.

A csatorna sorsát új keretek közé helyező Torrijos–Carter Szerződést 1977-ben írták alá, amit az kényszerített ki, hogy a helyiek a második világháború után a világszerte zajló dekolonizációtól is fűtve egyre erősebben tiltakoztak az amerikai befolyás és jelenlét ellen.

A szerződés 1999. december 31-i hatállyal teljeskörű panamai fennhatóságba adta át a csatornát, annak működtetésére pedig létrehozta a Panama-csatorna Hatóságot.

Ezzel együtt írták alá az Örökös semlegességről szóló szerződést is, ami Panamára bízta a csatorna hatékony működtetését „igazságos, racionális és minden használó számára egyenlő tranzitdíjak mellett” a nemzetközi joggal teljes összhangban.

A semlegességi szerződés 5 cikkelye azt is rögzítette, hogy „egyedül a Panamai Köztársaság működtetheti a csatornát, és állomásoztathat katonai erőket, alakíthat ki katonai és védelmi létesítményeket nemzeti területén.”

1997 márciusában a Hong Kongban bejegyzett Hutchinson Whampoa kapta meg két kikötő, Cristobal és Balboa működtetésének jogát – de nem tulajdonjogát. Akkor még amerikai–panamai közös felügyelet alatt működött a csatorna, sőt Hong Kong is brit fennhatóság alatt állt. A Hutchinson Whampoa 25 évre kötött szerződését 2021 júniusában újították meg, mivel nem volt érdemi ellen-javaslat amerikai részről.

Miután 2016-ra egy harmadik zsiliprendszerrel és egy további csatornaággal bőven megduplázták a csatorna áteresztő képességét – a korábbi 5.000 konténerhez képest 14.000 konténer szállítókapacitású „New Panamax” besorolású hajók is képesek átkelni –, napjainkban a Panama-csatorna továbbra is a globális tengeri kereskedelem egyik meghatározó útvonala.

Kiemelkedő jelentőségét az Egyesült Államok számára a tengeri szállítmányozás hatékonysága adja: normál működés mellett ez a leggyorsabb útvonal az amerikai keleti part és Ázsia, illetve Európa és az amerikai nyugati part, valamint Dél- és Közép-Amerika és Ázsia között egyaránt.

Az amerikai tengeri kereskedelem 40 százaléka, 270 milliárd dollár értékben halad át itt;

illetve a Panama-csatornán áthaladó áruforgalom 74 százaléka az Egyesült Államokból indul, vagy oda érkezik. A második legnagyobb felhasználó egyébként Kína.

– Donald Trump többször is azt hangoztatta, hogy „a csatornát bolond módon átadták Panamának, akik megszegték a nekünk tett ígéreteket. Megsértették a szerződésünk szellemiségét és magát a szerződést is.” Valósak ezek a sérelmek?

– Ami a szerződés megszegését illeti, ezeket a vádakat nem támasztja alá semmilyen bizonyíték. Mint azt láthattuk,

a csatornát nem „átadták” Panamának, hanem mindkét fél által elfogadott szerződéses rendezéssel Panama nemzeti szuverenitását állították helyre.

A Panama-csatorna Hatóság az ezredforduló óta egységes, transzparens díjszabás szerint, az átkelő hajók mérete és típusa, rakománya szerint határozza meg az átkelés standard díját. Kiegészítő díjtételeket jelenthet a ki- és berakodás a helyi kikötőkben.

A díjszámítás kalkulátora egyébként nyilvánosan elérhető online is. Ezt az módosíthatja, ha a csatorna áteresztő-kapacitása csökken, és így a keresleti oldal feltorlódik, ami akkor fordul elő, amikor a csatorna-övezetben a tartós szárazság következtében a vízszint lecsökken – ahogy erre 2023-2024-ben az El Niño jelenség hatására valóban volt példa.

2023 nyarán 21 napos várakozási idő gyűlt így össze, és a szállítási díjak 14 százalékkal nőttek egy év alatt az ömlesztett áruk (gabona, szén), 12 százalékkal a járműszállítmányok, valamint 5 százalékkal a cseppfolyósított földgáz (LNG) esetében.

Azonban semmi nem utal arra, hogy akár ilyen, akár más esetekben az amerikai hajókat bármilyen hátrány érte volna, még ha a kereskedelem nagyobb volumenéből eredően összességében az amerikai szállítmányokért többet is fizetnek.

Az 1977-es szerződés egyébként arról is rendelkezett, hogy az Egyesült Államoknak joga van katonailag beavatkozni, ha belső konfliktus, vagy egy külső hatalom tevékenysége akadályozza a csatorna működését, és ez napjainkig érvényben van.

Azonban ilyen eset sem áll fenn – José Raúl Mulino panamai elnök külön leszögezte, hogy nem tartózkodnak kínai katonák az ország területén –, még ha feltételezhetjük is, hogy Donald Trump e logika mentén a kínai csatornahasználatot és az üzemeltetésben szerzett pozícióit tekinti „külső beavatkozásnak”.

– Trump azt is mondta, hogy „Kína működteti a Panama-csatornát. De mi nem Kínának adtuk. Mi Panamának adtuk, és visszavesszük.” Mi a helyzet a kínai szereppel kapcsolatban?

– Ebben a formában ez az állítás sem valós. A csatorna működését és az átkelést a Panama-csatorna Hatóság felügyeli, ami egy panamai kormányzati ügynökség. Ebbe sem Kínának, sem az Egyesült Államoknak nincs beleszólása, a Hatóság felügyelő bizottságának tagjait is a panamai kormány nevezi ki.

Öt kikötő biztosítja a be- és kijutást, illetve a szállítmányozást: az atlanti-parton Colón városánál három kikötő – egy tajvani, egy amerikai, egy pedig kínai cégek irányítása alatt (de nem tulajdonában) –, a csendes-óceáni parton Panamaváros mellett két kikötő – egy szingapúri és egy kínai irányítás alatt. 

A két kínai kötődésű kikötőt működteti 1997 óta a Hutchinson Whampoa, és 25 évre kötött szerződését 2021 júniusában megújították.

Amerikai szakértők már akkor szót emeltek azzal kapcsolatban, hogy egy jobb pénzügyi ajánlattal meg kellene ezt előzni, azonban ilyenre nem került sor – Trump pedig már nem ült az elnöki székben, hogy befolyásolni tudja az ügyet.

A két kikötő üzemeltetési joga kevéssé fenyeget azzal, hogy meg tudnák akadályozni az amerikai kereskedelmi forgalom áthaladását, még kevésbé a haditengerészetit a térség legerősebb katonai hatalmának szomszédságában és a fennálló jogi garanciák, és legitim beavatkozási lehetőségek mellett. Ugyanakkor arra jelentős rálátása lehet a kínai cégeknek, hogy a kereskedelmi forgalomban milyen áruk, honnan és hova jutnak el.

Az amerikai aggodalmak mögött természetesebb komolyabb fejlemények is állnak.

2016-ban 900 millió dollárért a kínai Landbridge Group megszerezte a Margarita szigetén lévő szabadkereskedelmi övezetet, ami a nyugati félteke legnagyobb ilyen zónája, majd jelentős infrastruktúra-fejlesztésbe kezdtek. 

Megnövelték a kikötő méretét és vízmélységét, hogy a legnagyobb kereskedelmi hajókat is be tudja fogadni. 

2017-ben Panama megszakította a diplomáciai kapcsolatot Tajvannal és a Kínai Népköztársaságot ismerte el „Kínaként”, 2018-ban pedig Latin-Amerikából elsőként csatlakozott az Egy Út Egy Övezet Kezdeményezéshez. Az elmúlt években több hídépítési projektet is kínai vállalatok nyertek el – aminek részben az állami támogatású stabil pénzügyi-befektetői háttér, részben a versenyképes amerikai ajánlatok hiánya volt az oka.

– Mik az aktuális amerikai célok és esélyek?

– Bár – ahogy Grönland esetében, úgy itt is – a katonai megszállás esélye foglalkoztatja a világ közvéleményét, ez jelenleg még távlati lehetőségként sem reális.

Az elsődleges cél a kínai gazdasági-infrastrukturális térnyerés megállítása, ezzel együtt pedig az amerikai stratégiai érdekek védelme. 

Ennek a Panama-csatorna kapcsán három pillére van:

• a bővülő kereskedelemben az amerikai szabad hozzáférés fenntartása, és lehetőség szerint a kínai áruforgalom csökkentése. Utóbbinak nem a kínai hozzáférés megakadályozása az eszköze, hanem a térségbe irányuló kínai export csökkentése és amerikai exporttermékekkel történő helyettesítése. Ennek egyik módja lehet a Trump által hirdetett vám- és kereskedelmi háború – ami kétélű fegyver és visszafelé is elsülhet.
• A második pillér a regionális infrastruktúra-fejlesztésben az amerikai szerep növelése – ugyancsak Kína, és kifejezetten az Egy Út, Egy Övezet projektek kiszorításával. Ehhez azonban jelentős tőkebefektetésekre van szükség, amit az Egyesült Államoknak kell kigazdálkodnia.
• A harmadik pillér a kereskedelemhez és a befektetések megtérüléséhez kapcsolódik, és ez az energiaexport, avagy a Trump által meghirdetett energia-dominancia, ami által a hazai kitermelésű szénhidrogénekkel rengeteg extra profitot próbálnak termelni, ennek pedig el kell jutni a világ minden térségébe, kiemelten Kelet-Ázsiába (Japán, Dél-Korea). Mindhárom elem összekapcsolódik a Panama-csatorna ügyében.

Ehhez még egy, az amerikai–panamai relációban kulcsfontosságú téma is kapcsolódik, ami Panama tárgyalási helyzetét erősíti: az ország Darién régiója, egy dzsungellel borított hegyvidéki övezet, a Dél-Amerikából Kolumbián át észak felé – lehetőleg az Egyesült Államokba – tartó irreguláris migráció egyik fő útvonala.

A terepadottságok miatt szinte nem létező határellenőrzés kialakításához és a migrációs hullámok megállításához jelentős erőforrásokra van szükség, amit Panama egyedül nem tud fedezni.

Ugyanakkor az Washington érdeke is, hogy ez az ellenőrzés létezzen, a határok nem legyenek átjárhatóak, a migránsok tízezrei ne keljenek át a Darién régión és Panamán, ezért a fenyegetőzésen és a kiutasításokon, visszatoloncolásokon túlmenően amerikai hírszerzési, rendvédelmi és nem utolsó sorban anyagi támogatás segíthet a kihívás kezelésében.

A fenti célok elérését szolgálta Marco Rubio amerikai külügyminiszter február 2-i útja, amely beiktatása után elsőként Latin-Amerikába, ezen belül is Panamába vezetett. A nyilvánvaló migrációs ügyek megtárgyalása mellett a csatorna kérdése is napirenden volt – és bár a tárgyalások tartalmát nem teregették ki, Panama szinte azonnal bejelentette, hogy ki fog lépni az Egy Út, Egy Övezet kezdeményezésből. Ezzel kézzelfogható eredményét láthatjuk annak, amikor egy nagyhatalom gazdasági és diplomáciai nyomásgyakorlással, de a katonai fenyegetés távoli lebegtetésével engedményt tud kicsikarni egy sokkal gyengébb, kiszolgáltatottabb szereplőtől.