Brazíliában a lakóparkok (condomínio fechado) a felső középosztály kedvelt célpontjai, akinek egy kis pénze van, máris igyekszik a zárt lakóterekbe, ahol a nyugalom és a béke szigete várja számos szolgáltatással. Ezek szinte önálló fallal körbevett városkák, amelyek saját infrastruktúrával rendelkeznek, szinte minden van a biztonsági őrségtől kezdve a wellness-blokkon és az úszómedencén át egészen a tartalék áramforrásig. 

A lakóparkok faékegyszerűséggel megfogalmazott célja, hogy megvédje a lakóit, hiszen a falak túloldalán akár favelák, nyomornegyedek is húzódhatnak többek között Rio de Janeiróban vagy éppen Sao Paulóban. De ezek nem a mi fogalmaink szerint létező lakóparkok, hiszen valójában erődítményekről beszélhetünk, amelyek hármas célt szolgálnak: megakadályozzák a nemkívánatos személyek bejutását, elfedik a lakók jólétét, és megkönnyítik az „ellenség” felügyeletét.

Kapcsolódó

Önálló világokat alkotnak, ahová a lakók esténként hazatérnek. Azonban a falakon belül nem alakulnak ki agilis közösségek, mert az ott élők a városban bonyolítják le a közösségi programjaikat, ott találkoznak a barátaikkal, vagyis egyfajta mini alvóvárosokról beszélhetünk. Ezek a zárvány élőhelyek értékelik a társadalmi homogenitást, vagyis a keveredés kizárva, miközben alig állnak kapcsolatban egymással.

De hol csúsztak félre a dolgok?

Az 1930-as évek végéig a brazil városokban jól megfértek egymással a szegény házak és a luxuskéglik, mivel akkoriban még a kormányzat megakadályozta a favellák kialakulását. A túlzsúfoltság azonban a 40-es években már krónikussá vált, és megkezdődött a nyomornegyedek terjeszkedése. A városi szegények marginalizálódtak, és ezek a negyedek többek között a kolera és más betegségek melegágyai lettek. Európából is nőtt a bevándorlás volumene, és az új jövevények számára kellett a hely a belső kerületekben, ezért a szegények a települések szélére kényszerültek.

Hatalmas bankhitelek ösztönözték az új lakóövezetek építését, amelyek azonban nem a szegényeknek, hanem a közép- és felső osztályoknak biztosítottak lakhatást. Ez az állami politika hozzájárult ahhoz, hogy az egyes társadalmi osztályok között áthatolhatatlan szakadék alakuljon ki. 

Az 1980-as évekre az alsóbb osztályokba tartozó lakók, akiknek korábban engedélyezték, hogy a városmagban építsenek maguknak házakat, kikerültek a külvárosokba. A hatalmas irodafejlesztések mellett például jó néhány helyen favelanegyedek terülnek el. Az ipari fejlődés is a nagyvárosokba vonzotta a vidékieket, Rio és Sao Paulo nyomornegyedeinek zsúfoltsága elviselhetetlenné vált. Ezekben a reménytelen városnegyedekben persze virágzik a drog- és a fegyverkereskedelem.

Rio de Janeiro, Alemao, nyomornegyed
Rio de Janeiro, Alemao, nyomornegyed

Eközben Rio de Janeiro és Sao Paulo lakóparkjaiban milliós nagyságrendben találhatók lakások, az itt élők száma pedig jóval meghaladja a 3 millió főt. A lakóparkok szintén a külvárosokban helyezkednek el, sok esetben a szegénynegyedek mellett fallal körbe véve. 

Brazília egyik emblematikus lakóparkja az Alphaville Sao Paulo régiójában, ahol 1975-ben kezdték el építeni a lakóegységeket. Jelenleg Alphaville körzete 33 zárt területtel rendelkezik több mint 20 ezer lakóegységgel. Ezekben a zárt közösségekben több mint ezer fegyveres teljesít szolgálatot. A helikopterforgalom is csúcsra jár reggelente, amikor az üzletemberek munkába igyekeznek a 23 kilométernyi távolságra lévő cégükhöz. Egyetemek, sportklubok, szórakozási intézmények, éttermek is megtalálhatók, és akkor nem beszéltünk a bevásárlóközpontokról.

A gyenge és megbízhatatlan állam

A lakóparkok virágzásának nem csak történelmi okai vannak, hanem az államszervezet oldaláról is megvannak a hiányosságok. Az erőszakszervezetek fenntartásáról ugyan Brazíliában is az állam gondoskodik, azonban a mindennapokban biztonsági szervezetek garmadája „segít be” a kormányzat egye szereplőinek. Ennek alapvető oka a megbízható és hiteles államszervezet hiánya, amelyek igazságot és biztonságot teremtenének. De nem csak a biztonságot „privatizálták”, hanem az oktatás és az egészségügy egy részét is, mert nem hisznek az államban. 

Biztonság és kiközösítés

Inkább kétszer fizetnek a lakóparkokban élők, hiszen adót fizetnek az egészségügyi ellátásért, azon felül pedig finanszírozzák a helyi egészségügyi szolgáltatásokat is. A kormányzati hitelesség hiánya megteremti az öngondoskodás igényét, és legitimálja a falakat, a biztonsági őröket és a kamerákat. Az itt lakók kerülik a tömegközlekedést, inkább autóval járnak, ami növeli a túlzsúfoltságot, a szennyezettséget és végső soron általánosan csökkenti az életminőséget az egész metropoliszra vetítve. A lakópark sziget az ott élők számára, amely egyrészt biztonságot ad, másrészt kiközösít.

Pozitív fejleményeket is tapasztalhatunk az utóbbi évtizedekben, hiszen a kriminalizáció, számottevően csökkent 2003 után, amikor az ún. fegyvervisszavásárlási programnak és a szigorodó fegyverviselési törvényeknek köszönhetően 500 ezer fegyver tűnt el az utcákról. A gyilkossági ráta is csökkent, a bűnözés egy részét pedig Brazília kevésbé zsúfolt észak-keleti régióiba „exportálták”.

Az eredményektől függetlenül a zárt lakóparkok népszerűsége nem csökkent, a félelem továbbra is fontos tényező, amelyet jól igazol, hogy a brazil biztonsági ipar éves forgalma több milliárd dollár. Emellett a civilek több ezer páncélozott járművet birtokolnak, hiszen bár a gyilkossági ráta csökkent, a fegyveres rablások és az emberrablások továbbra is megszokott dolgok Brazíliában.