Miután január 15-én az Egyesült Államok korábbi elnöke, Donald Trump utcahosszal verte meg Iowában a Republikánus párt elnökjelöltségéért ringbe szálló vetélytársait,

az előválasztási verseny hamar kétszereplősre szűkült.

Ez azt jelenti, hogy Vivek Ramaswamy és Ron DeSantis visszalépését követőn Nikky Haley korábbi ENSZ nagykövet egyedül nézhet szembe az exelnökkel a január 23-i New Hampshire-i előválasztáson, ahol a mérések szerint Trump magabiztosan vezet korábbi beosztottjával szemben. Így pedig egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy a 2024-es amerikai elnökválasztáson ismét egy Trump-Biden összecsapásnak lehetünk tanúi, noha novemberig még nagyon sok eseménynek kell pozitívan alakulnia Donald Trump számára, beleértve az ellene folyó jogi ügyek kedvező kimenetelét. 

Donald Trump visszatérésének növekvő realitása pedig hamar baljós hullámokat vert az Atlanti-óceán innenső oldalán.

Európa vezető politikusai ugyanis korántsem a transzatlanti kapcsolatok aranykorát társítják Trump elnökségéhez, mint inkább egy bezárkózó, szövetségesként kiszámíthatatlan Egyesült Államokat. Mindez leginkább a NATO-n belüli tehermegosztást, és Európa katonai képességét illető vitákban csúcsosodott ki, amelyet tekintve Trump úgy vélte, hogy míg Európa nem tesz eleget saját védelme érdekében, túl nagy szerep (és költség) hárul Washingtonra. 

Erre nem olyan régen Thierry Breton, az Európai Unió belső piacért felelős biztosa is egy rövid anekdotával emlékezett vissza. Breton állítása szerint fültanúja volt, amikor 2020-ban a davosi Világgazdasági Fórumon Trump Ursula von der Leyen bizottsági elnöknek zárt ajtók mögött azt mondta: „Ha Európát támadás éri, soha nem fogunk eljönni, hogy segítsünk és támogassunk benneteket” Majd az Európa számára korántsem elhanyagolható és a NATO alapkövének számító elv megtagadását követően Trump a NATO-ból való kilépést is kilátásba helyezte.

Itt két dolog azonban megjegyzendő. Egyrészt bár Trump fenyegetése a NATO-ból való kilépésről önmagában is figyelmet érdemel a szövetségesek részéről, sokkal inkább fogható fel blöffnek, mintsem valódi eshetőségként. Már csak azért is mert egy ilyen, az Egyesült Államok számára is rendkívül hátrányos döntést, ha akarna sem tudna az elnök egyedül keresztülvinni. Éppen erről fogadott el törvényt decemberben az Egyesült Államok Kongresszusa.

Másrészt nem Trump volt az egyetlen amerikai vezető, aki feltette a kérdést, hogy egy olyan európai közösségnek, amelynek lakossága háromszorosa, GDP-je pedig több mint kilencszerese Oroszországénak, miért kell továbbra is Washingtontól függenie a védelmében.

2016-ban a The Atlantic-nak adott interjújában Barrack Obama egyenesen „potyautasoknak” nevezte azokat az európai országokat, amelyek azon NATO tagságból fakadó minimum kötelezettségüknek sem tesznek eleget, hogy GDP-jük 2%-át védelemre fordítsák. 

Trump akkori fenyegetése azonban most még vészjóslóbban visszhangzik Európa vezetőinek fülében.  Már csak azért is, mert az amerikai elnök többszöri figyelmeztetése ellenére továbbra is vajmi keveset tettek azért, hogy Európa önállóan is képes legyen megvédeni magát. Ez pedig valószínűleg nem is változott volna jelentősen, ha 2022 februárjában Oroszország nem hozza el újra a konvencionális háborúk realitását Európába. Bár azóta mind nemzeti mind pedig Európai Uniós szinten jelentős kezdeményezések indultak az európai védelmi képességek felépítése és megerősítése érdekében, még korántsem érkezett meg Európa a sokat emlegetett stratégiai autonómia képességszintjére. Az amerikai belpolitikai eseményeket figyelve pedig felerősödtek azon európai félelmek, hogy az öreg kontinens könnyen egyedül találhatja magát Ukrajna támogatásával és az Oroszország jelentette fenyegetéssel. Erre bár már rövid távon is megvan az esély, ha az amerikai Kongresszus továbbra is döntésképtelen marad a külföldi támogatásokat illetően, a valódi aggodalmat Trump visszatérésének lehetősége okoz Európa számára.

Bár Trump többször hangoztatta, hogy megválasztása esetén Zelenszkij-vel és Putyinnal való tárgyalás során 24 órán belül véget vetne a háborúnak, igen kevés részletet osztott meg arról, hogy ezt hogyan érné el.

Így az európai vezetők az amerikai segélyek felfüggesztésétől az Oroszországnak tett területi engedményekig számos negatív forgatókönyvet vázoltak már fel Trump újrázása esetére. Egy ilyen bizonytalan helyzet pedig lépéskényszerbe hozta a kontinenst, hogy néhány hónap alatt egy „Trump-biztos” tervet dolgozzon ki saját védelme és Ukrajna támogatása érdekében. 

Nem véletlen, hogy az elmúlt hetekben Olaf Scholz egyre hangosabban bírálta azon európai partnereit, akik a hangzatos támogató nyilatkozataik ellenére, képességeikhez képest igen kevés segítséget nyújtanak Ukrajna számára: miközben az Egyesült Államok után Németország a második helyen áll az Ukrajnának nyújtott katonai segélyek terén (tavaly októberig 17,1 milliárd eurós támogatást nyújtott) Franciaország ehhez képest csak 0,5 milliárd euróval, Olaszország 0,7 milliárd euróval, Spanyolország pedig 0,3 milliárd euróval járult hozzá Kijev egyre elkeseredettebbé váló honvédő háborújához.

Trump iowai győzelme után Emmanuel Macron ismét a jól ismert stratégiai autonómia toposzát vette elő: „Ezért van szükségünk egy erősebb Európára, amely képes megvédeni magát, és nem függ másoktól” – mondta a francia elnök. De vélhetően Scholz kritikái is halló fülekre találhattak az Élysée-palotában, tekintve, hogy a francia elnök nemcsak újabb fegyverszállítmányokat jelentett be Ukrajna számára, de egy kétoldalú stratégiai megállapodás aláírását is meglebegtette a februárra tervezett, ukrajnai útjának programjából.

Egy nappal az iowai republikánus kaukuszok után az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen úgy nyilatkozott, megtalálja a módját annak, hogy az Ukrajnának szánt 50 milliárd eurós támogatást a február 1-jei EU csúcstalálkozón jóváhagyják, akár a mindeddig ellenálló Magyarország kihagyásával. Bár az nem világos, hogy von der Leyen mindezt hogyan akarja elérni a döntéshozatalhoz teljes egyhangúságot követelő Tanácsban. De sajtóértesülések szerint a rendkívüli csúcson Olaf Scholz német kancellár is nyomást akar gyakorolni az uniós állam és kormányfőkre, hogy több fegyvert szállítsanak Ukrajnának.

Minden szándék ellenére azonban korántsem biztos, hogy adott esetben Európa képes lesz pótolni az amerikai „hard-powert” a kontinensen, akár Ukrajna támogatásáról, akár saját védelméről van szó.

Ennek legnagyobb kárvallottja, persze Ukrajna után, az az Európa lehet, amelyet annak ellenére, hogy százmilliárdokat költött Moszkva feltartóztatására, egy határaihoz közelebb lépő Oroszországnak kell ráébreszteni arra, hogy senkinek szem szervezheti ki saját védelmét. 

Szerző: Nagy Dávid, az EuroAtlantic Tanácsadó elemzője