Ursula von der Leyen október végén négynapos látogatást tett a nyugat-balkáni térségben. Az Európai Bizottság elnöke a tagjelöltekkel való párbeszédet és a konkrét gazdasági együttműködéseket is felgyorsítaná. A látogatás célja egyrészről az EU elkötelezettségének kifejezését szolgálta a nyugat-balkáni bővítés mellett, másrészről bemutatásra került az EU nyugat-balkáni növekedési tervének részeként ígért 6 milliárd euró támogatás, amely a jövedelmi különbségek áthidalásához szükséges reformok átültetését is szolgálja. Mindezek apropóján megvizsgáltuk, hogy a közeljövőben a nyugat-balkáni országok oldaláról mennyire reális az EU-hoz történő csatlakozás.

Charles Michel az Európai Tanács elnöke az augusztusi, Bledben tartott stratégiai fórumon a 2030-as évet de facto határidőként jelölte meg, mint a bővítéspolitika következő nagy határkövét, amelyre mind az Európai Uniónak, mind a csatlakozni kívánó államoknak készen kell állniuk. A bővítéspolitika kérdése azzal, hogy az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács elnöke fejtette ki erről véleményét fontos kérdéssé vált azután, hogy hosszú ideig „csak” szakpolitikai viták folytak erről.

Ursula von der Leyen is többször visszatért a bővítés kérdésére, ugyanakkor szerinte ennek nulladik lépése az EU belső reformjainak megvalósítása, és a bővítéspolitikai kritériumrendszer teljesítése a tagjelöltek részéről.

A nyugat-balkáni tagjelölt államok felkészültsége

Az EU stabilitást és fokozatos gazdasági felzárkózást hozhatna a nyugat-balkáni térségbe, de az kijelenthető, hogy a régió belső működési zavarait, és az államközi konfliktusokat, nem kívánja integrálni az Unió. A korábbi bővítések tapasztalataiból levonható az a következtetés, hogy az egyes államok belső reformjaira a csatlakozás előtt van nagyobb hatása az EU-nak. 

Az EU nyugat-balkáni partnerei közül Szerbiával és Montenegróval már évek óta folynak a csatlakozási tárgyalások, Észak-Macedóniával és Albániával pedig tavaly kezdődtek meg. Bosznia-Hercegovina tavaly vált hivatalosan is tagjelöltté, Koszovó pedig csak társulási megállapodással rendelkezik.

Észak-Macedónia, amely a legrégebb óta vár arra, hogy tagállam lehessen a régióból, 22 éve írta alá a stabilizációs és társulási megállapodást az EU-val, az előrehaladást viszont az Unió támasztotta feltételrendszer szélesedése és tagállami vétók egyaránt nehezítették. A Görögországgal kapcsolatos névvitát rendező 2018. évi Prespa megállapodás utat nyitott az euroatlanti integráció felgyorsítása előtt: Észak-Macedónia meghívást kapott a NATO-ba és 2022 júliusában megkezdődhettek az EU-val a kormányközi tárgyalások is. Érdemi egyeztetések azonban mindeddig nem történtek. Az akadályt jelenleg Bulgária jelenti: Szófia a bolgár kisebbség alkotmányos elismerését kéri Észak-Macedóniától. Ráadásul az országnak további reformokra van szüksége, hiszen az elmúlt évek uniós országjelentései rámutatnak, hogy a szervezett bűnözés és korrupció elleni küzdelem, az államigazgatási kapacitások fejlesztése, és a jogállamiság terén szükségesek reformok.

Hasonló a helyzet Albániával, amely Észak-Macedóniával együtt 2022-ben tartotta az első kormányközi konferenciát, de azt megelőzően tagállami (többek között az EU „mélyítése” mellett kiálló francia) vétók nehezítették az előrehaladást. A 2023. évi Európai Stabilitási Kezdeményezés mérőszámai rámutatnak, hogy Albánia a többi államhoz képest le van maradva a csatlakozási folyamatban, mindössze 1,6 ponton állnak a 0-4 közötti skálán. Sőt, a korrupciót és a szólásszabadságot érintő reformok hiánya megkérdőjelezi a 2030-as dátum realitását.

Bosznia-Hercegovina tagjelölti státuszát 2022 decemberében kapta meg, nem kis részben annak köszönhetően, hogy az orosz-ukrán háború miatt felértékelődött geopolitikai szempontból. A tárgyalások megkezdésének időpontja, ugyanakkor bizonytalan. Csaknem 28 évvel a daytoni megállapodás után az ország politikai működésképességéhez szükséges reformok többízben az államalkotó nemzetek (bosnyák, horvát, szerb) érdekellentétei miatt nem valósultak meg. A tárgyalások elindításához Szarajevónak 14, prioritást élvező intézkedést kellene megvalósítania, amelyeket az Európai Bizottság 2019. májusi, az uniós tagság iránti kérelméről szóló véleményében vázolt fel, érintve a jogállamiság, közigazgatás, alapvető jogok területeit. 

Szerbia 2014-ben kapott tagjelölti státuszt. Legutóbb - a koronavírus járvány alatt - a zöld klasztert nyitották meg, ugyanakkor az elmúlt két évben előrelépés nem történt. Az elhúzódó reformok mellett ennek fő oka a Szerb Haladó Párt (SNS) és Aleksandar Vucić euroszkeptikus politikai narratívaváltása, a hagyományosan erős orosz politikai kapcsolatok, valamint a Koszovóval való kérdések rendezetlensége. Az Oroszországgal való kapcsolatokat az orosz-ukrán háború is kidomborította, hatására felmérések szerint immáron csak a válaszadók 43 százaléka szavazna az EU-tagság mellett, több, mint 79 százalék az Oroszországgal szembeni szankciókat sem támogatná.

Szerbia EU-integrációjának kulcskérdése Koszovó, a Belgrád által el nem ismert állammal való viszony rendezése. A brüsszeli dialógus a tényleges párbeszéden túl számottevő eredménnyel nem szolgált, az ohridi megállapodás pontjait  csak részben sikerült implementálni, a május végi észak-koszovói események következtében a felek között egyre nő a feszültség és a szuverenista hangnem mentén történő mobilizáció a jellemző. Aleksandar Vucić államfő várhatóan – a jelenlegi francia, német, olasz nyomás ellenére - nem fog olyan dokumentumot aláírni, amely Koszovó elismerését jelentené, míg Albin Kurti miniszterelnök nem fog autonómiát adni a koszovói szerbeknek. A helyzet így továbbra is megoldatlan, amely kétségessé teszi Szerbia 2030. évi uniós csatlakozását.

A legtöbb kérdés Koszovó EU-integrációját övezi. Noha 2022 decemberében benyújtotta tagjelölti kérelmét, a Szerbiával való viszony rendezetlenségén túl öt uniós tagország (Ciprus, Görögország, Románia, Spanyolország, Szlovákia) nem ismeri el Koszovót államként. Koszovó függetlenedése potenciálisan precedenst teremtene, így nem valószínű, hogy az említett országok álláspontja a közeljövőben változni fog.

Montenegró ugyan 33 csatlakozási fejezetet nyitott meg és hármat előzetesen le is zárt, a 2022-től elhúzódó kormányválság a nemzetközi folyamatokkal együtt az integráció folyamatának stagnálásához vezetett. A helyzet feloldását Jakov Milatović, az Európa Most jelöltjének államfővé választása, illetve a párt parlamenti választásokon aratott győzelme jelentette. Problematikus azonban, hogy Európában Montenegró az egyetlen olyan állam, amelyben az államalkotó nemzetiség nincs többségben a kisebbségekkel szemben. Így a jelenlegi népszámlálás körüli érdekellentétek, illetve mindezidáig a koalícióalkotás elhúzódása is késleltette a hosszútávú stratégiai döntések meghozatalát, az EU integráció haladásának ütemét. Az újonnan felálló kormánykoalíció Milojko Spajic vezetésével azonban változtathat ezen.

Értékelés

A fent említett folyamatok miatt jelenleg Albániának, Észak-Macedóniának és Montenegrónak van a legnagyobb esélye arra, hogy 2030-ra készen álljon az EU-s csatlakozásra. Bosznia-Hercegovinának, Koszovónak és Szerbiának ebben a pillanatban távolibbnak tűnik ez a cél, mert mélyebben gyökerező konfliktusok húzódnak a háttérben, amiknek megoldása egyelőre nem látszik.

A csatlakozni kívánó államoknak az EU-belépés előtt még számos feladatot el kell végezniük. A jogharmonizáción túl államigazgatási és gazdasági reformokat egyaránt be kell vezetniük. Az EU tagállamainak pedig a belső működési reformokkal kell késszé tenni az intézményrendszert a bővítésre. Arról, hogy a csatlakozni kívánó államok hol tartanak integrációs felkészülésükben, az Európai Bizottság által kiadott országjelentések évente adnak tájékoztatást. A 2023-ra vonatkozó dokumentumokat november 8-án tette közzé a Bizottság. 

(Felde Bence)