Oroszország Ukrajna ellen indított inváziója egyértelműen felhívta a figyelmet Európa önvédelmi képességének korlátaira, az európai katonai ipar kapacitásbeli hiányosságaira és arra, hogy a kontinens továbbra is az Egyesült Államok védelmi garanciáira támaszkodik a nemzetközi válságok kezelésében. Nagyban megnehezíti az egységes védelmi startégia kialakítását, hogy az Európai Unió tagállamai eltérő védelmi politikával, katonai képességekkel és költségvetési prioritásokkal rendelkeznek. Azonban az orosz agresszió és Donald Trump volt amerikai elnök potenciális második elnökségének fényében – aki többször is a NATO védelmi garanciáinak csökkentésével fenyegetett – Európának fel kell készülnie arra, hogy

nagyobb felelősséget vállaljon saját sorsáért.

Kapcsolódó

Az orosz-ukrán háborúnak az európai hadiiparra gyakorolt hatásairól, az új technológiai innovációkról, és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök „győzelmi tervének” megvalósításáról Denis Mercier tábornokot, a francia légierő egykori vezérkari főnökét, és a NATO Szövetségi Transzformációs Parancsnokságának egykori legfőbb parancsnokát kérdezte az Economx.

Mind a francia hadseregben, mind a NATO hadműveletei során szerezett tapasztalatai alapján hogyan értékelné az ukrajnai háború hatását az európai hadiipari tervezésre, melyek a legfontosabb tanulságok, amelyeket Európa levonhat a jövőbeli védelmi stratégiája kialakításakor?

Az orosz-ukrán háború megmutatta a „hagyományos” harcászati képességek határait, amelyek jelenleg a védelmi tervezés középpontjában állnak. A kamikaze drónoknak is nevezett cirkáló lőszerek a mesterséges intelligencia segítségével nagy pontossággal és páratlan sikeraránnyal semmisítik meg a harckocsikat vagy más páncélozott felszereléseket. Nagy előnyük ezen lőszereknek, hogy legfeljebb néhány ezer euróba kerülnek, és tömegesen is előállíthatók, miközben a célpontok gyakran több millió eurót érnek, illetve nehezen pótolhatók. 

Ez megkérdőjelezi a jelenleg is használt nehéz páncélozott felszerelések létezését, valamint a nehéztüzérséget is, hiszen így olyan típusú lőszerekkel versenyeznek, amelyek önállóan képesek nagy távolságokat megtenni, és alkalmazkodni a célpontokhoz.


Az új típusú rakéták (például a hiperszonikusokak), egy megállíthatatlanul fejlődő technológia részét képezik, és igen jelentős veszélyt jelentenek a nagy felszíni infrastruktúrájú harcászati eszközökre, akár szárazföldön, akár tengeren. Mivel a földi és légvédelmi rendszerek nagyon hatékonnyá váltak, megakadályozzák a korábban megszokott légi fölény megszerzését. Rakétákhoz hasonló, nagy pusztító erővel bíró drónokat könnyű gyártani, és a„kis országok” számára is hozzáférhetők, ami teljesen megváltoztatja az erőviszonyokat. 

Az elektronikus hadviselés is felértékelődik a mesterséges intelligenciának köszönhetően. Az űrtechnológia egyre fontosabbá válik a védelmi rendszerekben, hiszen a hagyományos, központosított irányítás helyett a könnyebb, elosztott rendszerekre helyeződik a hangsúly, amelyek az űr és az exo-atmoszférikus tér szélesebb körű használatát teszik lehetővé. Ráadásul ezeket a rendszereket a civil szektor fejleszti, és már nem feltétlenül a védelmi ipar technológiai bázisaként szolgának.

Ezek az ukrán háborúból levont tanulságok jól mutatják, hogy már nem kizárólag a hagyományos védelmi ipari szereplők a legalkalmasabbak arra, hogy alkalmazkodóképes európai önvédelmi képességeket alakítsunk ki. Támogatnunk kell Ukrajnát a következtetések levonásában, miközben megvizsgáljuk, hogy mely tanulságok alkalmazhatóak az egész európai védelmi iparra. De egy dolog biztos: ez a háború megmutatta, mekkorát fejlődött a világ, és egyben megköveteli a jelenlegi védelmi tervezés alapos megkérdőjelezését.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök bemutatta „győzelmi tervét” az ukrán parlamentben, majd nemzetközi partnerei előtt is, amelyben többek között az Oroszország elleni nagy hatótávolságú rakétákra vonatkozó korlátozások feloldására, a hosszú távú katonai képességek további ellátására, valamint Ukrajna hosszú távú NATO csatlakozásának lehetővé tételére kérte nyugati szövetségeseit. Megvalósíthatónak látja a felsorolt kéréseket és egyetért, az ukrán elnök kijelentésével, miszerint a terv végrehajtása hosszú távon kikövezheti az utat Ukrajna győzelméhez?

Lehetetlen, hogy Ukrajna úgy védje meg magát, hogy közben kizárólag a saját területén marad anélkül, hogy célba vegye azokat a csomópontokat, ahonnan az őt támadó fegyverek származnak. Ez nem jelenti azt, hogy Oroszországban mindenhol razziákat kell végrehajtani. Oroszország nukleáris fegyverekkel rendelkező állam, és a területét ért minden támadás alapos elemzést igényel, hogy azok véletlenül se üssék meg az atomfegyverek használatának küszöbét. De az Ukrajnát támadó egységek célba vétele, még akkor is, ha orosz területen vannak, továbbra is védekező magatartásnak bizonyul. Ha Ukrajnának nagy hatótávolságú rakétákat adunk, az azt jelenti, hogy tisztában van ezen fegyvereknek egy nukleáris hatalom elleni alkalmazásának következményeivel, ezért szükség van bizonyos kontrollra a konfliktus súlyos kiterjedésének elkerülése végett.

Ha Oroszország nem lenne nukleáris állam, a hadseregének gyengeségei valószínűleg arra ösztönözték volna a NATO tagállamokat, hogy katonailag is beavatkozzanak a konfliktusba, mint kollektív védelmi szövetség. De a Putyin elnök fenyegetései és nukleáris elrettentése miatt ez lehetetlen.

Ukrajna NATO-csatlakozása újabb provokáció lenne, amikor nekünk a háború megállításán kell dolgoznunk. Érdemes nyitva hagyni az ajtót a csatlakozás előtt, de rövid- és középtávon nem teljesülnek a feltételek ahhoz, hogy Oroszországgal meg lehessen nyitni a szükséges párbeszédet.


Ennek ellenére az Európai Unióhoz való csatlakozás, valamint az, hogy a szövetséges erők fegyveres jelenlétével járó biztonsági garanciákat kössenek meg a tűzszünet esetén már nem lehetetlen. Ukrajna nem valószínű, hogy katonailag visszanyeri területi integritását, akár a Krím-félszigeten, akár az ország keleti tartományaiban. A tűzszünet időt adna a diplomáciának, cserébe biztonsági garanciákkal. 

Tehát összességében kijelenthető, hogy az ukrán elnök egyes követelései nem teljesíthetők, és ezt ő maga is biztosan tudja.

Denis Mercier tábornok a 2018. február 27-én, Lisszabonban
Denis Mercier tábornok egy 2018. február 27-én rendezett NATO sajtótájékoztatón Lisszabonban
Kép: Getty Images, Horacio Villalobos

Európa továbbra is az Egyesült Államok biztonsági garanciájára támaszkodik a NATO-n keresztül, ennek ellenére egyre inkább előtérbe kerül a „stratégiai autonómia” fogalma az európai közbeszédben, tehát a katonai eszközök önálló tervezésének és kitermelésének szükségessége. Mennyire tartja megvalósíthatónak az Egyesült Államoktól való katonai függetlenedést különösen most, a halmozódó a geopolitikai válságok idején (Ukrajna, Gáza, Libanon)?

Még mindig lehetséges Európa számára, hogy csökkentse az Egyesült Államoknak való kitettségét, de a probléma az, hogy NATO tagállamok túlnyomó többsége nem partner ebben, és inkább tart attól, hogy az USA magára hagyja Európát. A startégiai autonómia fejlesztésére a választ a NATO keretrendszerében, nem pedig egy másik szervezetben kell keresni. Ez azt jelenti, hogy a NATO-n belül, teljes átláthatósággal az USA felé, egy erősebb európai egységet kell építenünk, amely képes az amerikaiakkal együttműködni, szükség esetén pedig önállóan is fellépni.

Továbbá az európai országok jobban demonstrálhatnák irányítási és vezetési képességeiket, ha az ukrajnai háború tanulságait figyelembe véve összekapcsolt, interoperábilis, rugalmas és elosztott struktúrákat alakítanának ki, amelyek kompatibilisek a NATO irányítási rendszerével (C2, azaz Command and Control), ám képesek működni anélkül is. Ez nagy előrelépést jelentene.

Köztudott, hogy az elégtelen védelmi kapacitások nagyban hátráltatják Európa önálló fellépését. Melyek azok a legkritikusabb képességbeli hiányosságok és duplikációk az európai védelmi iparban, amelyek azonnali fejlesztést igényelnek? Hogyan tud az EU a hiányosságok megszüntetésére összpontosítani, és közben leküzdeni a tagállamok ellentétes nézeteit a kollektív védelmi stratégiáról?

Először is fontos, hogy az Európában fejlesztett C2 irányítási rendszerek nem próbálják megismételni (duplikálni) a NATO-ban már létező parancsnoki struktúrákat, hanem épp ellenkezőleg, az európai nemzetek saját képességeire építenek. Másodszor, prioritást kell élvezniük azoknak az új technológiáknak, amelyeket az ukrajnai háborúban alkalmaztak. Különösen az űrterületre kell koncentrálni, ahol Európa túl gyenge (például nincs alternatívája a Starlinknek), valamint a mesterséges intelligenciára a védelem terén. Továbbá új együttműködési modelleket kell kialakítani.

Európának szüksége lenne egy alapos elemzésre az ipari kapacitásairól. Nemcsak a védelmi iparra vonatkozóan, hanem a nyersanyag-ellátási láncokra és a civil szférára is – például az autóiparra, amely háború esetén gyorsan átállhatna tömeges gyártásra. Az ilyen elemzés segítene felmérni, milyen iparágak tudnának gyorsan alkalmazkodni egy „háborús gazdaság” követelményeihez.

Tekintve az egységes védelmi startégia előtt sorakozó akadályokat, érdemes lenne az EU-nak inkább egy „kétsebességű Európa” megközelítést követnie, amiben egyes tagállamok, mint Franciaország és Németország lényegesen többet költenek a katonai kapacitásokra, és amiben mások országok jóval kevesebbet fektetnek a stratégiai autonómiába, illetve inkább a NATO védelmi garanciáira támaszkodnak? 

Amire szükség van, az az, hogy minden nemzetközi szervezetben legyen lehetőség csoportos cselekvésre, anélkül, hogy teljes egyetértésre és minden tag részvételére szükség lenne. Az EU és a NATO is elkezdte ezt a pooling and sharing kezdeményezések révén [melyek lényege, hogy a tagállamok megosztják és egyesítik a forrásaikat egymással], hogy fejlessze katonai képességeit. Ez a módszer minden területen ösztönöz. Lehetővé teszi a nemzetközi szervezetek támogatásának kihasználását, ugyanakkor áthidalja a konszenzusos megállapodások problémáit, és nagy rugalmasságot biztosít.