„Franciaországból úgy látjuk, hogy mi vagyunk az EU egyik pólusa, miközben fontos hangsúlyoznom, hogy az egyes tagállamoknak a saját kapacitásaikra kell alapozniuk. Érdekes megfigyelni, hogyan áll össze Európa ezekből a sokféle identitású és kultúrájú országokból, amely kissé talajvesztetté vált az elmúlt időszakban. Hogy újra erős legyen, több szuverenitást kell adnunk az egyes tagállamoknak” – jegyezte meg Bertrand de La Chesnais, nyugalmazott francia altábornagy a Magyar Külügyi Intézet által szervezett Szuverenitás és integráció. Magyarország húsz éve az EU-ban címet viselő konferencián.
A francia hadsereg korábbi vezérkari főnök-helyettese a konferenciát követően exkluzív interjút adott az Economx-nak, amelyben szót ejtett arról, hogy amikor gazdaságról beszélünk, a
diplomácia erejét is figyelembe kell vennünk. Európának biztosítania kell a tagállamok
számára az önálló fejlődés lehetőségét. Nagy erő rejlik az EU-ban, de rá kell jönnünk, hogyan
tudjuk megosztani egymással a különböző feladatokat, hogy fenntarthatóvá váljunk.
Milyen előnyei lesznek a franciák által szorgalmazott fokozott katonai és biztonsági együttműködésnek Európában, és milyen erőfeszítéseket igényel ez a tagállamoktól?
Az EU politikai koncepciójával összhangban a különböző európai államok közötti védelmi együttműködésnek hozzá kell járulnia Európa védelmének megerősítéséhez, ami kontinens stabilitási központjává teszi, és lehetővé teszi, hogy minden tagállam kivegye ebből a részét a világ színpadán.
Míg egyes francia politikusok az integrált európai védelmi képességek létrehozását szorgalmazzák, egészen az „európai hadsereg” létrehozásáig, amely szükségszerűen része lenne az EU föderalista elképzelésének, addig a hadsereg általában nem ezt az álláspontot osztja. Tapasztalatból tudják, hogy a katonák készek elkötelezni magukat hazájuk és annak zászlaja mellett, amelyhez gyermeki és testi kötelék fűzi őket, és ha egy nemzetközi koalícióban kell szolgálniuk, az soha nem megy a hazafias érzéseik rovására, amely továbbra is a legjobb hajtóerő az odaadásuk mögött. Az őket harcba vezető vezetők felelőssége éppen az lesz, hogy a lehetséges kapcsolatot megteremtsék egy általánosabb üggyel, amely európai szinten közös célkitűzés alá tartozhat, de ez semmiképpen sem vonhatja kétségbe a küldetés legitimitását, amelynek célja mindig a nemzet érdekeit kell, hogy szolgálja.
Amikor a katonáknak mindent meg kell tenniük, akár az életüket is fel kell áldozniuk, akkor tartoznak nekik azzal, hogy tisztában legyenek küldetésük céljával; ez az ára annak a fegyelemnek, amelyet a parancsnokok megkövetelnek tőlük, és amely a francia katonai szabályzatban leírtak szerint „az állampolgár tudatos ragaszkodásából” fakad.
Tehát nem a hadseregek integrációja egy európai egység keretében, bonyolult és központosító mechanizmusokkal, hanem a nemzeti hadseregek közötti együttműködés a közös erők, a kölcsönös támogatás és a megerősített kiképzés révén, ami lehetővé teszi olyan többnemzetiségű erők felállítását, amelyek tudják, hogyan kell együtt harcolni, megerősítve egymást kiegészítő jellegükkel és az egyes hadseregek eszközeivel.
Ahhoz, hogy a nemzeti erőfeszítések összege hozzájáruljon az egész megerősítéséhez, elengedhetetlen, hogy mindenki valamilyen módon hozzájáruljon a katonai erőfeszítésekhez. Az egyes országok erőfeszítéseinek értékelésére a legjobb módszer még mindig az, ha azt nézzük, hogy az egyes országok a GDP-nek mekkora hányadát fordítják katonai kiadásokra. Ennek országonként legalább 3 százaléknak kellene lennie annak érdekében, hogy a kontinens újra felfegyverkezzen, szembenézzen az egyre közelebbi és intenzívebbé váló fenyegetésekkel, és fokozatosan eltávolodjon az Egyesült Államoktól való függőségtől, különösen és mindenekelőtt a hírszerzési, megfigyelési és döntéshozatali erőforrások tekintetében.
Milyen fegyveres erők bővítésére van szükség e tekintetben?
Véleményem szerint az európai szintű autonóm katonai képesség három kulcspontja a következő : döntéshozatali autonómia, ami azt jelenti, hogy minden európai államfőnek rendelkeznie kell a helyzetelemzéshez szükséges eszközökkel, magas színvonalú, független hírszerzési és megfigyelési erőforrások felhasználásával. Ennek érdekében az EU-nak gyorsabban kell fejlesztenie az űralapú hírszerzési és beszerzési erőforrásokat, és feleslegessé kell tennie azokat, miközben az összegyűjtött adatok elemzésének az egyes államok felelőssége kell, hogy maradjon.
Az európai területen a nemzeti hadseregek felszereléséhez szükséges szinte valamennyi fegyver előállításának kapacitása, meghagyva minden államnak a saját képességek fejlesztését saját know-how-jának és igényeinek megfelelően; az EU pénzügyi és jogi támogatást nyújt az európai piac és az európai védelmi ipari bázis szilárdságának védelme érdekében.
Alapvető egy nagy intenzitású konfliktusban való kitartás képessége, esetleg Európa területének nagy részén. Ehhez szükséges lenne a nemzeti hadseregek erejének növelése, esetleg a katonai szolgálat olyan formájának újbóli bevezetésével, amely lehetővé tenné a nemzetek hosszú távú ellenállását és a hadseregek megújulását, de mindenekelőtt való az EU önálló logisztikai kapacitással való ellátása, továbbá biztosítaná a nagy intenzitású harcokhoz szükséges készletek (lőszer, élelmiszer, energia) és felszerelések hosszú távú regenerálását.
Mi lehet az a forma, amiben megvalósulhat a katonai együttműködés a gyakorlatban, és ehhez milyen akadályokat kell még leküzdeni?
A katonai együttműködés európai szintű megerősítésének több módja is van. Az elsőt már kipróbálták, de végül nagyon kevés sikerrel járt: egy olyan európai képesség felállítása, amely a NATO-n belüli önálló szerepvállalásra képes, a szövetség teljes támogatásával és hátterével, az „európai pillér”, a nem európai országok részvétele nélkül. E megoldás fő akadálya a NATO-ra jellemző nehézkes döntéshozatali rendszer, valamint annak kicsit sem könnyű megkülönböztetése, hogy mi tartozik és mi nem tartozik az „európai pillér” alá.
A másik megoldás, amely pragmatikusabb és mindig is működött, a két- vagy többoldalú partnerségek létrehozása az európai hadseregek között, lehetővé téve számukra, hogy ad hoc vagy állandó alapon hatékonyan integrálódjanak két- vagy többnemzetiségű erőkbe, amelyek együtt képzik ki, szerelik fel és kötelezik el magukat. Ez a helyzet a belga és a francia fegyveres erők közötti CAMO partnerség esetében. Ugyanez vonatkozik a német fegyveres erőkre és egyes közép-európai hadseregekre is.
Az elképzelés az, hogy európai szinten kellően azonosított képességekkel rendelkezzünk, amelyek az európai parancsnokságokon alapulnak, az egyes országok képességein alapuló, azonosított és felállított vagy készenlétben lévő erőkkel, esetleg európai szinten finanszírozott támogatási és logisztikai erőforrásokkal (nagy repülőgépek, szállítási erőforrások, lőszerkészletek, kiképzőtáborok, átviteli erőforrások).
A haderő felállítása és bevetése továbbra is az egyes államok jóváhagyásától függ, és nem igényel egyhangúságot, de lehetővé teszi a vezető ország számára, hogy a missziót más társult európai államok erőinek támogatásával hajtsa végre, a részt vevő államok hozzájárulásából levont finanszírozási mechanizmus szerint, miután az Európa Tanács jóváhagyta az elvet.
Hogyan lehet valóban véget vetni az ukrajnai vérontásnak? Lát erre esélyt a közeljövőben?
A 2022-es orosz agresszió és a kezdeti mozgóháború óta mostanra egy olyan kimerítő háborúba léptünk át, amely hosszú és véres konfliktust ígér, valódi győztes nélkül. Ezért sürgősen kiutat kell találni a konfliktusból, ami csakis tárgyalások útján érhető el, és úgy, hogy minden egyes hadviselő félnek elegendő garanciát nyújtunk arra, hogy az elért megállapodást tiszteletben tartják.
A volt Jugoszlávia területét sújtó háborúból tanulnunk kell, és arra kell sarkallnia bennünket, hogy Európának szerepet kell játszania mind a tárgyalások megkezdésében, mind pedig abban, hogy garanciákat nyújtson a harcoló feleknek arra, hogy mindegyikük szempontjait tiszteletben tartják.
Ebben az összefüggésben az Ukrajnával határos és Oroszországgal kapcsolatban maradt országok, mint például a visegrádi csoport (Lengyelország, Magyarország, Csehország és Szlovákia), fontos szerepet játszhatnának Európa nevében, anélkül, hogy teljesen beleolvadnának a két harcoló fél által a nyugati nemzetek ellen megfogalmazott vádakba, miközben élveznék a támogatásukat.
Ezek az országok abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy nyitva tudták tartani a tárgyalási csatornákat a régió különböző országaival, például Törökországgal, és segíthetnek Európának visszatalálni a nemzetközi cselekvés nagyszerűségéhez, a híres „harmadik úthoz”, amelyet Charles de Gaulle tábornok szorgalmazott, és amely megakadályozhatja, hogy a BRICS-országok egy Nyugat-ellenes tömbbé olvadjanak össze.