A Napi Gazdaság csütörtöki számának cikke

− Az MNB monetáris tanácsának (MT) összetétele − szemben korábbi időszakokkal − a kormányt már nem a kamatpolitika miatt érdekli, mivel a bankok úgysem hiteleznek. A vállalatok finanszírozása, vállalati kötvények vásárlása az MFB Zrt.-n keresztül viszont egyre reálisabb lehetőségként jelenik meg.

− Az első kérdés az, hogy a vállalati hitelállomány csökkenésének kínálati vagy keresleti okai vannak-e. Sok bank azt mondja, hogy nem az a gond, hogy ők nem adnak hitelt, hanem hogy egyszerűen nincsen kereslet. A bizonytalan világgazdasági és a még bizonytalanabb belföldi gazdaságpolitikai kilátások miatt nem nagyon vannak olyan beruházások, amelyek jelentősebb hiteligényt generálnának. Ugyanakkor az igaz, hogy a bankoknak nem is igazán van forrásuk a hitelezéshez, a külföldi anyavállalatok ma már nem helyeznek ide tőkét. A második kérdés: mit kell tenni, ha valóban van kielégítetlen hitelkereslet a vállalati szektorban? Ekkor merülhet fel, hogy átmeneti kényszerintézkedésként egy állami bankon keresztül próbálja kielégíteni a kormány a hitelkeresletet, ezzel segítve a gazdaságot, mondjuk akár úgy, hogy a jegybank hosszú lejáratú kölcsönt nyújt az MFB-nek. Elméletileg ez nem lenne ördögtől való ötlet, de hangsúlyozni kell, hogy ez csak átmeneti lépés lehet, amelynek ismerni kell a veszélyeit is.

Kapcsolódó

Az egyéb hitelcsatornák beszűkülése miatt ugyanis ezzel ismét majdnem egyszereplőssé válna a hitelpiac. Ezt a rendszert ismerjük az 1987 előtti időkből, amikor még egyszintű bankrendszer volt Magyarországon, nem volt verseny a bankok között, így az egyetlen bank gyakorlatilag élet-halál ura volt. Eldönthette, melyik cég kaphat hitelt és melyik nem. A szocialista gazdaságpolitika része volt az is, hogy a kormány mondja meg, mely ágazatokat érdemes fejleszteni és melyeket nem. Mivel a fejlesztendő ágazatok központi kijelölésének az igénye a mostani gazdaságpolitikában is ismét felütötte a fejét, félő, hogy az állami hitelcsatornákon a "kedvenc" ágazatokba ömlene a pénz, megtérülési számítások nélkül, miközben a "nem kedvencek" hitel nélkül maradnának.

Ezt átmenetileg kényszerből meg lehet próbálni, de olyan hamar abba kell hagyni, amilyen gyorsan csak lehet. Félő ugyanis, hogy az állami bank olyan hiteleket nyújtana, amelyeket kemény profitabilitási szempontok mellett működő bankok nem tennének. Még ott is csúsznak be hibák, az MFB azonban hivatalként működik, ahol nincsenek meg azok a kemény korlátok, amelyek egy piaci alapon működő bankban megvannak. Ettől teljesen még nem kell elvetni az ötletet, viszont keményen körül kell bástyázni. Olyan szakembereket kell bevonni, akik képviselni tudják a szabadpiaci, banki szempontokat akkor is, ha netán politikailag nem számítanak annyira megbízhatónak. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ezen kényszermegoldás helyett elsősorban a bankokkal való viszonyt kellene normalizálni, hogy azok ne menekülni vagy visszahúzódni, hanem expandálni akarjanak a magyar piacon.

− Egyre több találgatás jelenik meg arról, hogy a kormány vajon tényleg meg akar-e egyezni az EU−IMF párossal.

− Az EU/IMF-hitel semmiképp sem kerülhető el. Ez nemcsak egy elővigyázatossági hátteret jelent, hanem rendkívül fontos szerepe van az ország megroggyant külföldi hitelességének a − legalább részleges − helyreállításában. Ezzel kezdődik minden. Még ha a kormány ki is talál egy technikailag megvalósítható akciót, amelynek keretében az állam finanszírozásába valamilyen manőverrel mégis bevonja az MNB-t, mindez nagyon hamar − akár azonnal − visszaüthet. Minden olyan lépés, amely nem EU-konform vagy olyan trükkön alapszik, amely ugyan talán beszorítható a létező szabályok közé, de hiteltelen, visszaüt a másik oldalon. Lehet államadósságot csökkenteni a magánnyugdíjpénztárak pénzéből, ám az ilyen akciók eredménye az árfolyamcsatornán keresztül pillanatok alatt elveszhet. Ezt az átváltási hatást mindenképpen figyelembe kellene venni: a nem szabályos vagy legalábbis nem hiteles akciók eredményét a hitelvesztésen keresztül lenullázhatja az árfolyamgyengülés vagy az infláció.

− Élhet a kormány az elinflálással mint államadósság- és áht-hiány-csökkentő megoldással?

− A folyó hiány és az államadósság-állomány inflációérzékenysége két különböző dolog. Az áht-deficit csökkentésének a költségvetésben tervezettnél magasabb infláció általában jót szokott tenni: 1998 és 2002 között a Fidesz-kormány szinte minden évben élt e módszerrel. Ezt viszont nem indokolt elinflálásnak nevezni. Ha mondjuk egy 5 százalékra tervezett infláció végül 8 százalék lesz, azt a tervezettnél magasabb inflációnak szoktuk nevezni. Ennek az áht-hiány szempontjából annyi előnye van, amennyit a bevételi oldalon a többletinflációból származó adóbevétel-többlet jelent. Mindez csak akkor mérsékeli a hiányt, ha a kormány elég fegyelmezett, és a kiadási oldalon a magasabb infláció ellenére is csupán annyit költ, amennyit a költségvetésben rögzített, ami reálértékben mérsékli e kiadásokat a tervezetthez képest.

A szocialista kormányok idején jellemzően fordított volt a helyzet: az infláció akkor is jellemzően valamivel magasabb volt, mint a tervezett, de a kiadások még ennél is gyorsabban emelkedtek. A kormány nem tudott ellenállni az intézmények nyomásának, amelyek folyamatosan több pénzt követeltek és elég erős volt a pozíciójuk. Elsősorban emiatt szaladt el akkor a költségvetés.

Ha az Orbán-kormány képes ellenállni az intézmények törekvéseinek, hogy a tervezett kiadásokat legalább a reálérték tartása érdekében növeljék, akkor a többletinfláció valóban javíthatja az egyenleget. Ha a pénzromlás pár százalékponttal magasabb a tervezettnél, az pár tized százalékponttal javíthatja az áht hiányát.

Az államadósság elinflálása ugyanakkor kétélű dolog. A magyar állampapírok 47-48 százaléka külföldi devizában denominált, ezért az államadósság rátája és a kamatterhek forintban kifejezett szintje rendkívül érzékeny az árfolyamváltozásra. Ha az infláció jobban nő, mint ahogy a forint gyengül, azaz a reálárfolyam erősödik, az a belföldi termelők versenyképesség-romlását okozhatja. A termelők költségei az infláció miatt nőnek, miközben az exportbevétel lassabban emelkedik. Ha viszont az árfolyam a fő kereskedelmi partnerekkel szembeni inflációs különbségek mértékében gyengül, azaz a reálárfolyam nem változik, akkor a forint gyengülése a GDP-arányos államadósság rátájának az emelkedésével jár együtt. Tíz százalék körüli árfolyamromlás, ami nem is számít óriásinak a mostani bizonytalan körülmények között, mintegy 5 százalékpontos emelkedést okoz az államadósság rátájában. Ezzel párhuzamosan a forintban kifejezett kamatterhek is folyamatosan nőnek a devizában denominált állampapírokon a várhatóan gyengébb árfolyam következtében.

És akkor még nem beszéltünk az elinflálásnak a belföldi gazdaságot dezorganizáló és demoralizáló hatásáról. Így roppant veszélyes útra lépne, aki ezzel a gondolattal játszana. A magyar gazdaságpolitikában ennek a konkrét jeleit szerencsére ma nem látjuk, bár a gazdaság szereplőinél az elinflálástól mint a következő nem ortodox lépéstől való félelem jelei határozottan kitapinthatóak.