Csalóka reményt kelhet az arab világ lakóiban, hogy egy hónapon belül megbukott Abd el-Azíz Buteflíka Algéria és Omar el-Basír Szudán elnöke, akik 20, illetve 30 éven át regnáltak országukban. Az ezt megelőző heves utcai tiltakozások felélesztették a spekulációt azzal kapcsolatban, hogy esetleg megismétlődhet a 2011-es arab tavasz, azaz dominószerűen dőlhetnek meg a régió rezsimjei. Viszont ez most nem igazán valószínű - írja David Gardner, a Financial Times (FT) publicistája az arab világot áttekintő cikkében.

A legfontosabb körülmény, amely ez ellen szól, hogy mind Algériában, mind Szudánban helyükön maradtak a fegyveres erők és ellenőrzésük alatt tartják a folyamatokat. A második szempont, hogy hiába nagy ország Algéria, a térség nyugati szélén fekszik, míg Szudán a keletin, politikailag túlságosan elszigeteltek ahhoz, láncreakciót indítsanak be. Végül a harmadik megfontolás, amely óvatosságra késztet, hogy az arab tavasz nem teljesítette, amit ígért: nem hozott szabadságot és demokráciát azokban az országokban, amelyeken végigfutott a forradalom lángja.

Kapcsolódó

Mi a helyzet?

Líbia, Jemen és Szíria polgárháborúba süllyedt, Egyiptomba és Bahreinbe visszatértek az autokraták, egyedül Tunéziában szilárdult meg egyfajta demokrácia, miután az ottani politikai irányzatok vezetői erőt vettek magukon és megállapodtak abban, hogy nem törekednek a többiek kiszorítására a hatalomból (ezért kis híján Nobel-békedíjat kaptak).

A megdönthetetlennek hitt rezsimek összeomlását szektás, törzsi vagy más alapon szerveződő milíciák közti háborúskodás követte, így nem meglepő, hogy azokban az országokban, amelyekben a centralizált autokratikus rendszerek viszonylagos nyugalmat teremtenek az anarchikus minidespoták, félkatonai szervezetek és dzsihádisták gyilkolászása helyett, meggondolják az emberek, hogy fellázadjanak-e a hatalom ellen.

Fiatalok

Algéria és Szudán példája megmutatja, hogy ahol a fiatalok igényeit figyelmen kívül hagyják, ott lázadás kezdődik. A túlnyomórészt fiatalnak mondható arab lakosság a digitális forradalomnak köszönhetően kapcsolatban áll a világgal, miközben az autokrata elitek, amelyek monopolizálják az erőforrásokat és a hatalmat, elzárják előlük a lehetőségeket. Alávetett embereket csinálnak belőlük ahelyett, hogy polgárokként élhetnének a hazájukban. Algériában ezt még megfejelték azzal a cinizmussal, hogy olyan elnököt tartottak hatalmon, aki agyvérzései miatt hat éve nem volt olyan állapotban, hogy nyilvános szerepléseket vállalhasson.

A gerontokrácia nem idegen az autokrácia arab változatától, de mindennek van határa. A két lázadás emlékeztetheti az térség országait vezető eliteket, hogy illik rendben tartani a rezsimjeiket, ha azt akarják, hogy fennmaradjanak - véli az FT publicistája. És a Nyugatnak is észre kellene vennie, hogy talán túlságosan bízik a stabilitást garantáló arab vezetőkben, miközben saját köreiben is fertőz az Oroszországból kiindult illiberális demokrácia.

Természetes partnerek

Az illiberális demokraták és a nacionalista populisták, mint amilyen Donald Trump, az USA elnöke, természetes partnereiknek tekintik az arab világ populista katonai vezetőit és autokratáit, például Abdel Fattah el-Sziszi tábornokot, Egyiptom elnökét. Sziszi egy a Muszlim Testvériség támogatásával megválasztott vezető megbuktatásával, 2014-ben került hatalomra. Azóta gyakori vendég Washingtonban és Moszkvában is. Oroszország persze örömmel veszi, hogy ismét jelentős szereplő a helyi geopolitikai színtéren, hiszen éppen ezt a célt szerette volna elérni egyebek mellett azzal, hogy katonai beavatkozásával megmentette a bukástól Bassár el-Aszad szíriai rezsimjét.

Az FT szakírója ugyanakkor úgy véli: a Nyugatnak nincs mentsége arra, hogy visszahúzódott komfortzónájába, azaz újra azt a politikát követi, hogy támogatja a régió biztonkratáit - azokat az engedékeny erős embereket, akik biztosítják a viszonylagos nyugalmat az országukban -, szemet hunyva rezsimjeik piszkos módszerei felett. Figyelmen kívül hagyják, hogy ezek az országok a radikális iszlám mozgalmak melegágyai.

Európának ellen kell állnia a felszínes megoldásoknak. Ha nem teszi, akkor akár addig is elmehet, hogy elismeri Aszad makacs egyeduralmát Szíriában csak azért, mert azt reméli, hogy a diktatúrája stabilitást teremt a térségében. A hosszabb távú válaszokra kellene koncentrálni, amelyek befektetéseket, illetve az oktatáson és a szociális intézményrendszeren tátongó lyukak befoltozását igénylik. Mindenekelőtt a szunnita arabok vezetését kell pótolni, aminek hiánya a legfőbb oka volt a legdurvább dzshádista terrorszervezet, az ISIS pusztításának.