A demokratikus politikai rendszerek egyik alapszabálya, hogy ha az ellenzék kerül kormányra, akkor ez nem azt bizonyítja, hogy az ellenzék nyert, hanem azt, hogy a kormányon levők elvesztették a szavazást, mivel nem tudták jó ütemben lendületbe hozni a gazdaságot - kezdi Boris Johnson brit miniszterelnök politikájának elemzését Larry Elliott, a Guardian publicistája. Amikor az emberek életszínvonala romlik, a kormányon lévők veszítenek, így járt például Jim Callaghan munkáspárti miniszterelnök 1979-ben és Theresa May kormányfő 2017-ben.

Johnson úgy ért el 80 fős parlamenti többséget a 2019. decemberi parlamenti választáson, hogy a gazdaság ramaty állapotban volt: a növekedés október és december között nullaszázalékos volt és az egy főre eső GDP a bővülő népesség miatt csökkent. A miniszterelnök képes volt úgy tálalni magát, mint aki új kezdetet hoz az ország életében a brexit végrehajtásával, és kihasználta, hogy sok szavazónak nem lett volna ínyére, ha munkáspárti kormány alakult volna az Egyesült Királyságban.

Jöhet a második

Az első szabály sikeres megszegése meghozhatta miniszterelnök a kedvét a második politikai ökölszabály áthágásához. Ez azt mondja ki, hogy a szavazókat fájdalmasan érintő intézkedéseket, például az adóemeléseket és a szociális kiadások csökkentését a választások utánra, a kormányzati ciklus elejére kell időzíteni, hogy aztán az időszak második felében el lehessen engedni a gyeplőt, "hangulatjavító" intézkedéseket lehessen hozni, ami a kormánypártok oldalára billenti az ingadozó szavazókat.

Azok a kormányok, amelyek a ciklus elején osztogatnak, azaz amelyek a választásokon tanúsított magatartásukért jutalmazzák a szavazókat, azt kockáztatják, hogy a gazdaság túl gyorsan éri el növekedési csúcsát. A legrosszabb esetben a korai adócsökkentések és a közkiadások korai növelése kisvártatva az infláció megugrásához vezet, amire válaszul a kormányzati ciklus végén a lakosságot sanyargató megszorító intézkedéseket kell hozni.

Ezt a hosszútávfutó-stratégiát próbálta követni Gyurcsány Ferenc kormánya 2006 után. A miniszterelnök 2008-ban éppen kezdeményezte volna a második szakasz elindítását, az osztogatást, állami vállalatok állampolgári részvényjuttatásának formájában (Új tulajdonosi program), ám szeptemberben beütött a pénzügyi válság, ami kisiklatta a stratégia végrehajtását. Az ezt követő kényszerű megszorítások ágyaztak meg aztán annak, hogy a Fidesz hatalmas fölénnyel nyerjen a 2010-es választáson - a szerk.

Osztogatással kezd

Johnson első költségvetésével azonnal jutalmazni akarja azokat a főként Anglia északi részén élő volt munkáspárti szavazókat, akik átálltak a torykhoz csak azért, hogy meglegyen a brexit. Azt gondolhatja, hogy ezek az emberek nem természetes támogatói a konzervatívoknak, és ha nem kapnak azonnal valamit, akkor legközelebb visszatáncolnak volt pátjukhoz. Sajid Javidnak, volt pénzügyminiszterének azért kellett felállnia a székéből, mert csak egy pontig volt hajlandó elmenni ezen az úton.

Javid úgy gondolta, hogy lendületet kell adni az infrastruktúra fejlesztésének, főként a képzés támogatásával, enyhíteni kell a kormány hitelfelvételét szabályozó korlátokon, de nem szabad fellazítani a napi kiadásokat kordában tartó szabályokat. Úgy tűnik, a miniszterelnök nem találta ezt eléggé ambiciózusnak. Javid azzal válaszolt, hogy ha több kiadást akarnak, akkor növelni kell az adóbevételeket, ami vélhetően nem tetszett Johnsonnak és mindenható tanácsadójának, Dominic Cummings kommunikációs gurunak.

Hadd szóljon!

Az eredmény az lehet, hogy osztogatóbb lesz a költségvetés, mint amilyen akkor lett volna, ha nem cserélik le a pénzügyminisztert. Paul Dales, a Capital Economics tanácsadó cég elemzője úgy véli, egyszerű a képlet: ha nem akartak volna változást ezen a téren, akkor nem kötöttek volna úti lapút Javid pénzügyminiszter talpa alá napokkal a költségvetés parlamenti benyújtása előtt. Dales úgy számolt, hogy ha marad Javid, akkor az osztogató költségvetés egy százalékkal dobta volna meg a GDP növekedését 2020 őszére, ám a most újabb lazításokat jelenthetnek be, amelyek egy százaléknál is nagyobb pluszlendületet hozhatnak.

Ha a gazdaságösztönzésben adócsökkentéseket kombinálnak infrastruktúra-beruházásokkal, akkor az is lehet, hogy a növekedési többlet eléri a két százalékot vagy még annál is többet. Johnson ezzel a baloldal köpenyébe bújik, amely hosszú ideje követeli a megszorítások feladását és a költségvetési osztogatás felpörgetését, azaz a restrikciós költségvetési politika feladását. Ezzel a gazdaság, amelyet tíz éve a központi bankok monetáris enyhítése tart lendületben, még inkább rászokik a külső ösztönzőkre.

A végeredmény az lehet, hogy a brit kormány megvalósít egy olyan kísérletet, amelyet valakinek valahol ki kellett már próbálnia. Nevezetesen teszteli, hogy milyen laza gazdaságpolitikát lehet folytatni az alacsony inflációs környezetben. Meddig lehet elmenni az osztogatásban, vagy finomabban szólva: az ösztönző költségvetésben annak kockáztatása nélkül, hogy egyszer csak mégis felpörög az infláció vagy elszáll az államadósság. Hogy mi lesz a brit társadalommal folytatott emberkísérlet végeredménye, azt eddigi tapasztalataink alapján nem tudjuk előre jelezni.