Christine Lagarde jelölése az Európai Központi Bank (ECB) élére fordulatot hozhat az eurózóna pénzügyi és költségvetési integrációjának megerősítésében - véli Wolfgang Münchau, a Financial Times (FT) európai uniós ügyekre specializálódott publicistája. Persze ez messze nem magától értetődő. A lényeg az, hogy nem elsősorban az eurózóna monetáris politikájának alakításával befolyásolhatja a folyamatokat, hanem azzal, hogy elődjénél szorosabban dolgozhat együtt többi uniós vezető kollégájával.

A FT cikkírója abból indul ki, hogy az európai intézményrendszer felső vezetői várhatóan egytől egyig integrációpárti politikusok lesznek. Olyan csapat kezébe kerülhet az EU irányítása, amelynek tagjai egységesen támogatják az unió és az eurózóna reformját. Lagarde könnyebben segítheti az európai gazdaság erősítését azzal, ha együttműködést keres az ECB és a többi uniós intézmény között, mint ha tovább folytatja a Mario Draghi vezetésével elindított laza pénzügypolitikát. (Legalábbis addig, amíg az eurózóna gazdasága nem hanyatlik recesszióba.)

Kapcsolódó

Közös kötvény

Nem véletlenül beszélt Draghi is nemrégiben arról, hogy az eurótagállamok költségvetési politikájának nagyobb szerepet kell kapniuk az eurózóna gazdasásának élénkítésében. Az uniós államok kötvényhozamai részben azért alacsonyak, mert kevés a piacon az olyan biztonságos pénzügyi eszköz, amelyet a hitelekhez fedezetként felajánlhatnának a hitelfelvevők, így elkapkodják ezeket az állampapír-aukciókon. Az eurótagállamok központi bankjainak vezetői kénytelenek lesznek belátni, hogy külön-külön nem tudják megteremteni azt az értékpapírhátteret, amely kellő szinten elláthatná a hitelfedezeti funkciót.

Getty Images

Az FT publicistája szerint a korábban Franciaország pénzügyminisztereként dolgozó, majd az IMF elnökévé vált Lagarde - aki még a valutaalap vezetőjeként a második Orbán-kormánnyal is kemény harcot vívott - lehet a legalkalmasabb személy a monetáris és fiskális politika összehangolására. Első lépésként szükség lenne némi költségvetési ösztönzésre, leginkább arra, hogy Németország feladja azt az alkotmányos kötöttségét, miszerint a kormánynak folyamatosan költségvetési többletet kell elérnie. Mivel ez nem fog megtörténni, erősíteni lehetne a tőkepiaci integrációt, azaz fel kellene pezsdíteni a tőkeáramlást, amihez szükség lenne egy nagy biztonságos befektetési eszközre, mégpedig az eurótagállamok közösen kibocsátott kötvényére (euróbond).

Szövetségépítés

Ez eddig elbukott a Hollandia és Németország vezette északi tagállamok ellenállásán. Ezek úgy gondolják, hogy az euróbond nem jelentene mást, mint hogy a közvetítésével ők viselnék a déli tagállamok államadósságának terhét is. Ugyanakkor az integrációpárti új vezetők együtt támogatást adhatnak Emmanuel Macron francia államfőnek, aki eddig lényegében egyedül csatázott az eurózóna integrációjának elmélyítéséért.

Azzal érvelhetnének, hogy egy központi pénzügyi stabilitási mechanizmus, amely mögött mézesmadzagként az eurókötvények kínálta biztonságos pénzügyi menedék állna, furkósbotként pedig elutasítanák a túlságosan eladósodó államok kisegítését (Görögország megmentése a többi eurótagállam pénzén tehát az "Egyszer volt Budán kutyavásár" esete lenne), képes lenne kikényszeríthetni a tagállamok fegyelmezett, az eladósodástól tartózkodó fiskális politikáját.

Ehhez a változáshoz persze szükség lenne a német ellenkezés felpuhulására. Angela Merkel kancellár láthatóan nem hajlandó (maradék) politikai tőkéjét betolni az integráció elmélyítését akadályozó problémák megoldásába. Ezért a siker alapvetően azon áll vagy bukik, ki jön utána Németország élén. Összességében az FT publicistája szerint érdemes úgy tekintenünk az európai vezetőségváltásra, mint amelyben olyan csapat kerül az intézmények élére, amely elődjénél jobb eséllyel indulhat neki az unió reformjának. Ettől még persze gigantikusan nagy kihívásról van szó.